2016. január 24., vasárnap

6. fejezet 2. rész

(Sziasztok! Sajnos mostanában nem sok időm (és ihletem) van írni, ezért jönnek olyan össze-vissza a részek, és ezért is szedtem ketté ezt a fejezetet. Lehet, hogy a jövőben is lesz ilyen, ezért előre is elnézést kérek. Ez a fejezet (az előző felével együtt) kicsit kevesebb, mint 2000 szó, a következő ígérem, hogy hosszabb lesz, már most neki is állok. Jó olvasást!)

   Bizonytalanul követtem Nathant végig egy hosszú, ismeretlen lényektől nyüzsgő folyosón. A csizmám halkan cuppogott a fényes márványlapot beborító trutyiban, ami úgy tűnt, valami kövér, löttyedt pasas végtagjairól csöpögött. Nem tudtam nem megbámulni, ahogy elmentünk mellette, mire ő mélyen a szemembe nézve bekapta a négy percből álló mutató ujját, hogy lenyalhassa róla a zöldes színű masszát. Elkaptam róla a tekintetem, és a padlót bámultam egészen addig, amíg Nathan hátának nem ütköztem.
   - Azért néha nézz fel, oké? - fogta meg a vállam, és maga elé tessékelt. Két hatalmas háromajtós szekrény állt előttem. Vastag karjaikat összefogták maguk előtt, öltönyt viseltek csokornyakkendővel, az arcukon sok hetes borosta, ami már inkább a szakáll kifejezés felé hajlott. Mogorva ábrázatot vettek fel, ahogy lehajtott fejjel rám néztek. Nathan egy fejjel volt magasabb nálam, ők pedig másfél fejjel voltak magasabbak Nathannél.
   - Heló. - Nathan kifejezetten magabiztosan szólalt meg a hátam mögött. - Újoncot hoztam, bemutatnám a nagyfőnöknek, ha átengednétek. Vöröske.
   Az egyikőjük gyors mozdulattal az öve felé nyúlt. Ijedten léptem hátra, de már túl késő volt. Összeszorítottam a szememet, vártam valami dörrenést, vagy az érzést, ahogy átvágják a torkomat, de meglepetésemre egy tű fúródott a karomba. Fel akartam sikítani, de sokktól teljesen lefagytam. Azt hittem, hogy valami drogot fognak belém fecskendezni, de a fecskendő az én véremmel telt meg.
   Úgy éreztem magam, mint egy kétségbeesett kisgyerek. Anyukámat akartam, a szoknyája mögé akartam bújni, hogy ne kelljen találkoznom ezekkel az emberekkel, már ha egyáltalán emberek voltak. Sírni akartam, anélkül, hogy bárki is gyengének nézne. Egyedül éreztem magam, féltem a sok idegentől, és teljesen el voltam veszve. Kezdett az egész egyre inkább egy rossz álomhoz hasonlítani, de mégis olyan valóságos volt. Hiszen hogy ájulna el valaki álmában?
   De anya nem volt velem. Ahogy nem volt velem Celine se, se apa, se a barátaim. Egymagam voltam a temérdek ismeretlen között.
   Így hát összeszedtem minden bátorságomat. Nem mutathattam jelét az ijedtségemnek, határozottnak kellett lennem, magabiztosnak, hogy ne tűnjek apró bogárnak, akit bárki eltaposhat.
    Levetetettem a kabátomat, ami alatt a karomon vékony csíkban végigfolyt a vér. A két szekrény szétvált előttünk, miközben én meg akartam törölni a vérző sebem, de úgy tűnt, az rövid idő alatt begyógyult. Rálátást nyerhettem egy nagy, barokk díszítésű, súlyosnak tűnő ajtóra. Nathan elém lépett, és elforgatta a díszítés egy darabjának tűnő karikat.
   Az ajtó őrjítő lassúsággal kinyílt, de odabent nem volt más, csak sötétség. Nathan maga elé tessékelt, én pedig a lábamat alig megemelve léptem át a küszöböt. Most már fény töltötte meg a termet - biztos voltam benne, hogy eddig is ilyen volt, csak valami hasonló varázslattal blokkolhatták, mint a bejáratnál -, az orromat vaníliás szivar és tömjén füstölő illata csapta meg. A szoba vékony füstben úszott, ami enyhén csípte a szememet, de azonnal alkalmazkodni kezdtem hozzá.
    - Csak nem megérkezett a mi visszatérő toborzónk, Nathan Hale? - A falak között visszhangzó morajlás olyan volt, mintha hangszórókból szólt volna. Sehol sem láttam a forrását, de az egyértelmű volt, hogy csakis egy erős férfi lehet. Tiszteletet parancsoló, felsőbbrendű hanghordozása volt.
    Követtem Nathant végig egy rövid folyosón, majd balra kanyarodtunk, ahol egy még füstösebb terem fogadott minket.
    - Hát, tudod, csak a kisboltba ugrottam le, de hosszú volt a sor...
    - Több mint egy éves sor, igaz?
   Most már megpillanthattam a hang tulajdonosát. A férfi egy széles fotelben ült, a mellette ülő két csinos, fiatal lány szőke haja részben kitakarta a hegyes fülüket. zafírszínű szemük természetellenes fénnyel csillant meg. A fehér szín helyett a szemükben fekete sötétlett, ami ijesztővé tette a szépségüket.
   Ő maga pedig nem lehetett más, csakis Clifford. Hosszú, barna haját hátul egy laza kontyba fogta, szakálla mögött határozott, széles állkapocs rejlett. Sötétbarna szeme körül néhány szarkaláb pihent, olyan negyven körülinek tűnt, de kifejezetten vonzó volt. Egészen addig, amíg fel nem állt a párnái közül. Emberi lábak helyét egy kecske lábai vették át, amiről a szőr magasan felfutott a törzsére. Egy részét kitakarta a szatén köntös, amit a vállára húzott, és örültem, amikor pár másodperc után összevonta az anyagot borotválatlan, kidolgozott mellkasa előtt.
   - Nyomkövetőt kéne rád tennem, hogy ne tűnj el állandóan - lépett közelebb Nathanhez. Patái szinte magassarkúként üzemeltek, sokat emeltek rajta, így ő is Nathan fölé magasodott. Nathan álla alá nyúlt, és a személyes terébe belépve irányította magára tekintetét. - De úgysem hagynád magad.
   Látszott Clifford szemében, hogy Nathan szépsége a szó szoros értelmében elbűvöli. Nem volt neki nehéz, talán ő volt a leggyönyörűbb fiú (vagy már férfi), akit valaha láttam. Kócos, sötét haja kisfiús kisugárzást adott neki, megtörte a határozottságot és tiszteletet parancsoló kinézetét. Bájos lett tőle, csak a szemei maradtak üresek, teljesen színtelenek.
    - Én nem tartozom ide - morogta. - Tudod jól, hogy nem a kedvenc időtöltésem neked rohangálni, de máshogy nem juthatok vissza...
    - Ő ki? - szakította félbe, miközben felém bökött a fejével, és eleresztette.
    - Nemrég vettem észre - intett, hogy menjek közelebb. A fejemet magasan tartva léptem közéjük. - Gimnazista. Szerintem még mindig nem tudja, mire képes. Az biztos, hogy irányítani még nem tudja.
    - Akkor még új ebben - mondta. - Hány éves? Tizenöt?
    - Tizenhét vagyok - vágtam közbe. A hangom kevésbé volt magabiztos, mint azt szerettem volna.
    Végigmért, majd újra Nathanhez beszélt.
    - Biztos vagy benne, hogy csak most kezdte? Tizenöt évesen már el szokták kezdeni.
   Hahó, én is itt vagyok! 
     - Teljesen biztos.
  Clifford visszaült a helyére a két lány közé. Egy darabig gondolkozott, aztán lassan elmosolyodott, hümmögött egy kicsit. Végigsimított az egyik lány combján, aki erre felkuncogott.
  - Rendben - mondta. - Nehéz dolgod lesz vele. Minél később kezdik el, annál nehezebb betanítani őket, és tizenhat éves kora előtt mindenki elkezdte már, akiről hallottam.
   - Nehéz... dolgom?
   - A te feladatod lesz, hogy kiképezd. Én nem vagyok hajlandó foglalkozni vele, már túl öreg, de te megpróbálhatod. -  Nathan arckifejezését látván felkiáltott. - Kötelezően választható lehetőség. Ha nem csinálod meg, ki vagy rúgva.
   - Ezt nem teheted meg - háborodott fel. Ujjait idegesen futtatta végig a haján. - Nem bízhatod rám. Sosem csináltam még ilyet.
   - Ó, de nagyon is megtehetem.

2016. január 3., vasárnap

6. fejezet 1. rész

  Hirtelen pattantak fel a szemeim, mintha egy rémálomból riadtam volna fel. Reménykedtem, hogy ez csak egy rossz vízió, és otthon egyszerűen elaludtam, miközben Nathanre vártam, de ahogy megéreztem puha kezét a vállamon, a reményeim szertefoszlottak.
  - Szépen kiütött, Csipkerózsika - kiabálta túl a hangosan lüktető ricsajt. - A legtöbben előbb hánynak, és csak utána ájulnak el, de végül is jól jártál.
   Lassan felültem. A gyomromba mintha késeket szúrtak volna, de az érzés azonnal elmúlt, amint oldalra pillantottam. Nem emlékeztem rá, hogy bárki lett volna hármunkon kívül a bárban, de ami eddig egy kopott, fehér falnak tűnt, ott most széles, gyöngyökkel díszített zsinórfüggöny választotta el a terem. A másik oldalt villódzó fények játszottak, a táncoló tömeg árnyéka hol feltűnt a falakon, hol elvegyült a sötétséggel.
  Úgy éreztem, hogy egy pillanaton belül újra elájulhatok.
  - Üdv az igazi valóságban, Luna - állt fel mellettem Nathan, majd a kezét nyújtotta, de nem fogadtam el. Nagyokat pislogtam, de valahogy nem sikerült rájönnöm a titokra.
   - Ez eddig is itt volt? - kérdeztem zavarodottan.
   - Ez mindig is itt volt. Amióta az az épület itt áll, azóta ilyen. Csak nem láttad, mert nem hiszel abban, ami mögötte van. Meg persze egy kicsit mi is rásegítettünk.
   - Rásegítettetek?
   Felálltam, és leporoltam a nadrágomat. A vállamhoz nyúltam, ahol még éreztem a becsapódás erejét, de fájdalmat nem.
   - Boszorkánymesterek - szólalt meg Arleen. - Rejtő mágiát szórtak rá. Aki emberek között nevelkedett, az nem láthatja ezt.
   Kezdtem még jobban összezavarodni. Sejtelmem sem volt arról, hogy mi történik körülöttem, és ez tisztán tükröződhetett az arcomon.
   - Attól a koktéltól jött vissza a látásod, amit az előbb megittál - vette át a szót Nathan. - Nem is igazán koktél, inkább azt mondanám rá, hogy főzet.
   - Kle... - kezdtem neki, de félbeszakított.
   - Klepoth. - A pohárra pillantott, amiben még mindig ott pislogott az az emberi szem, amitől úgy undorodtam. - Egy démon, aki látomásokat hoz. Legalábbis ez mondják róla, csak hogy ez közel sem igaz. Klepoth nem látomásokat hoz, hanem megmutatja a valóságot az átlag embereknek is. Ha egy boszorkány megidézi egy ember jelenlétében, akkor az egy darabig látja azt is, amit mások nem. Ameddig meg nem hal.
   - Nem szokott túl sokáig tartani - kuncogott fel Arleen.
   Összerezzentem.
   - Nyugi, nem fogsz meghalni. Te nem voltál ott, amikor megidézték. Ami azt illeti, még csak nem is vagy átlag ember. Legalábbis nem teljesen.
   Biztos csak álmodom, gondoltam magamban, de valahogy mégis olyan élethű volt az egész. Egyszerűen nem tudtam felfogni, mégis, amit mondott, ott visszhangzott a fejemben,
   - Nem értek semmit - adtam hangot a zavarodottságnak. - Egyáltalán mi ez a hely?
   - A démonkapu - húzta el a függönyt, majd lassan, hogy legyen időm összeszedni magam és követni, megindult a tömeg felé.


   Nehezen verekedtük át magunkat a táncoló emberek hadán. Karmokban végződő ujjak simítottak végig a fedetlen, pikkelyes bőrfelületeken, macskaszerű szemek villantak a sötétben, hegyes szemfogakkal mosolyogtak ránk. Egy nagyra nőtt sikló kanyarodott a nyakam köré, majd nedves csíkot hagyva csúszott vissza a helyére. A gazdája, akinek a haja a siklóból és a társaiból állt, összevont szemöldökkel pillantott rám, majd megvonta a vállát, és táncolt tovább. A misztikus regényekben feltűnő Medúza jutott róla eszembe.
   Nathan megállt az egyik sarokfotelnél. Rám nézett, majd felé bökött a fejével, jelezve, hogy foglaljak helyet. A lábaim a bizonytalanságom ellenére automatikusan indultak meg alattam.
   A sötétkék bőrrel borított fotel besüppedt alattam. Nathan lassan becsusszant mellém, majd az arcához emelt valamit, aminek nedves felületén halványan megcsillant a fény.
   - Jézusom - suttogtam halkan, amikor a szem felém pillantott. Sokadszorra nem hittem a szememnek.
   Nathan megforgatta a kezében, majd rám mosolygott, és egy pillanat alatt a szájába ejtette. Jóízűen nyelte le a gusztustalan falatot, amitől a gyomrom összeugrott.
   - Csak gumicukor - nevetett, majd kivett egyet a pohárból, amit egy pillanattal azelőtt tett elénk egy három mellű pincérnő. - Kérsz?
   - Nem eszek olyan dolgokat, amik pislognak - toltam el a kezét magam elől.
   - Nem pislog - mondta. - Csak úgy látod, mintha. Illúzió.
   - Beteg - suttogtam. Arrébb csúsztam, és enyhén a fal felé fordultam.
   Nathan intett egy felénk közeledő lánynak, aki kezében egy tálcányi, mindenféle színű löttyöt hozott. Az letelepedett mellénk, elég közel hozzám, és elég közel ahhoz, hogy Nathan arcába tudjon hajolni, miközben félig az ölembe dől. Hosszú, fekete haja az arcomba lógott, szinte megfulladtam tőle, ahogy a keserű parfümének illatától is. Bájos arcával úgy tűnt, egyedül Nathant nem tudja elbűvölni a környéken, így már az első pillanattól kezdve csalódottság és büszkeség furcsa elegye csillogott a szemében.
   - Csak nem egy újoncot hoztál, Nathan? - kiabálta. - Még sosem láttam erre.
   - Ó, de még mennyire, hogy újonc - sóhajtott fel. - Nézz csak rá. Azt se tudja, hogy hol van.
   - Mindenki ilyen - dőlt egy kicsit hátrébb. Végre én is egy kis füstös levegőhöz juthattam. - Szerintem ő is azt hiszi, hogy álmodja az egészet.
   Felém fordult, és feltűnően végigmért. Egy cseppet hátrébb dőlt, hogy legyen elég helye kezet nyújtani.
   - Janice vagyok - tartotta felém a kezét, ami, amint belehelyeztem az enyém, lassan kezdett vörösen világítani. A fény elindult az ujja hegyétől, majd szépen betöltötte az egész kézfejét, végül a csuklójától lassan elhalványodott. Elégedetten mosolyogva forgatta maga előtt. - Örvendek  szerencsének...
   - Luna - motyogtam alig hallhatóan.
   - Luna - suttogta maga elé. - Mint a Hold. Szép név - mondta. - És igazán szép fogás, Nathan. Clifford kifejezetten szereti a vöröskéket, és mostanában még kevesebb van belőlük, mint szokott lenni.
  Először azt hittem, hogy a hajamra gondol, de a sötétbarna tincseimmel közel sem lehet rám azt mondani, hogy vöröske vagyok. Aztán egy pillanat alatt rájöttem, hogy a fény színéről beszélt.
   - Ki az a Clifford? - kérdeztem zavarodottan.
   - Majd meglátod - mordult rám. - Csak egy kis türelmet, ha kérhetem.

2015. december 6., vasárnap

5. fejezet

   Kilószámra ettem az édességet, meg bármi mást, amit a konyhában találtam, de mégis lefogytam.
   Előtte volt rajtam egy kevés felesleg, de most, ahogy a tükörbe néztem, mintha már hónapok óta figyelnék az étrendemre és az edzéstervem betartására. Vékony voltam, izmos, sportos, a pizsamám lógott rajtam, mégis büszkén néztem a magamra.
   Azon kívül, hogy a rémálmaim miatt bekövetkezett alváshiánytól sötét karikák húzódtak a szemem alatt, és az arcom maszatos volt a csokipudingtól, amiből tíz percen belül már a harmadikat ettem meg, jól néztem ki. Kifejezetten tetszett, amit láttam. Mintha új külsőm lett volna.
   Belülről is majd szétszakadtam a rengeteg energiától. Folyamatosan izgatott voltam, fogalmam sincs, hogy miért. Ugráltam az ágyamon, tomboltam, elmentem futni, és másfél órán keresztül meg sem álltam. Azelőtt egy kilométert is fájó tüdővel futottam volna le.
   Egész péntek este sorozatokat néztem, és teljes gőzzel tömtem magam mindenféle szeméttel. Próbáltam figyelmen kívül hagyni azt a rengeteg furcsaságot, amik paranormális jelenségnek tűnhettek más szemével.
  De kezdtem úgy gondolni, hogy az egészet én csinálom. Hogy én vagyok az, aki csak a gondolataival kicsapta a szekrényajtót, éjszakánként felrobbantotta a csipszeszacskót, és kiborította a teás kancsót, amikor megszomjazott.
  Végül is rájöttem, hogy teljesen meghülyültem, amikor már azzal próbálkoztam, hogy távirányító nélkül váltsak csatornát. Ráncoltam a homlokom, morogtam, úgy koncentráltam, hogy majd' bepisiltem, de nem sikerült. Aztán jól kinevettem magam, amiért még csak eszembe is jutott, hogy megpróbáljam.
   Próbáltam visszaemlékezni arra, hogy hogyan is kezdődött az egész. Éreztem, szinte biztos voltam benne, hogy nem az ajtónyitogatással kezdtem. De akkor mivel? Egyszerűen nem voltam képes arra, hogy felidézzem, mintha valami blokkolta volna azt, hogy emlékezzek rá, pedig tudtam, hogy fontos. Tudtam, hogy álmodtam róla, ébredéskor még ott volt a tudat, hogy az előbb még benne volt a fejemben, de az már nem, hogy pontosan mi.

  Idegesen szorongattam a villámat, és próbáltam minél lassabban megenni a vacsorámat. Az egész szombatot evéssel és folyamatos pörgéssel töltöttem, és valahogy vissza kellett fognom magam.
  Az óra már kilencet ütött, de Nathan még mindig nem látogatott meg, pedig előre figyelmeztetett. Ezt annak tudtam be, hogy vagy elfelejtette, merre lakom, vagy átvert, vagy csak simán az ment ki a fejéből, hogy megígérte: beugrik.
   El akartam még menni futni egyet, de már késő volt, féltem a kinti sötéttől, és nem akartam megkockáztatni, hogy Nathan pont akkor toppanjon be, amikor én nem is vagyok itthon, így inkább elmentem zuhanyozni. Hosszan folyattam magamra a forró vizet, miközben az önállóan megszépült izmaimat stíröltem.
  Vastag zoknit, hosszú, buggyos melegítőt és egy Nirvanás pólót vettem fel, majd bevetettem magam a takaróm alá. Sokáig csak figyeltem az kint szállingózó havat - ameddig én a fürdőben zuhanyoztam, odakint tíz centi esett belőle -, amit csak az erkélyen égő lámpa fénye világított meg.
  Felsikoltottam, amikor pont azt arcommal egy vonalban egy kisebb kő csapódott az ablakomnak, és apró repedést hagyott az üvegen. Reménykedve, hogy senki sem hallotta meg, feltápászkodtam, fentebb húztam a lecsúszott nadrágomat, majd kilestem.
  Először észre sem vettem, hogy van ott valaki. Autó nem állt sehol, de mivel biztos voltam benne, hogy nem szállingóznak csak úgy kövek a hóval együtt, kutatni kezdtem. Pár másodperc után arra gondoltam, hogy ez is én lehettem - megpróbáltam elhessegetni a hülye ötletet -, de aztán megpillantottam az arcát. Engem nézett, miközben egy másik kaviccsal zsonglőrködött.
   Minden bizonnyal az ijedtség miatt ugrott meg a szívem a mellkasomban. Az ujjamat feltartva jeleztem, hogy várjon egy pillanatot, majd felkaptam egy vastag pulcsit a fotelből, és belebújtam.
   Odakint takonyfagyasztó hideg volt. Alig vettem levegőt, a leheletem már füstként szállt fel, tetőtől talpig libabőrös lettem az alacsony hőmérséklettől. Nem mertem a korlátba kapaszkodni, mert féltem, hogy odaragadok.
    - Nem gondolod, hogy már egy kicsit késő van? - kérdeztem azonnal, mielőtt lehetősége lett volna megszólalni.
    - Cicám - Összerezzentem a becézgetéstől. -, ilyenkor kezdődik az élet. - Messziről is láttam, ahogy végigmér. Az arcomat elöntötte a pír. - Öltözz át, aztán menjünk.
   Ugyanúgy tettem, ahogy ő tett néhány másodperce. A tekintetem végigsiklott rajta. Semmi különleges, talpig feketében volt, a haja ugyanolyan kócos, mint amilyen lenni szokott. Valami viszont mintha más lett volna, de nem tudtam megmondani, hogy micsoda.
   Fontolóra vettem az ajánlatot, de egy pillanat is elég volt, hogy döntsek.
   - Nem megyek sehova - fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt. Késő volt, hideg, és nem ismerem ahhoz eléggé, hogy elmenjek vele bárhova is. Főleg, ha számba vesszük azt a furcsa kisugárzását, amitől megborzongok, és bizseregni kezd a tarkóm. Már kezdtem hozzászokni. - Ha mondani akarsz valamit, azt mondd itt.
   Megrántotta a vállát. - Én megpróbáltam, de ha nem... - mondta olyan széles mosollyal az arcán, hogy még a sötétben is simán észrevettem. A fogai szinte világítottak. - Állj arrébb!
   A homlokom ráncba húzódott. Miért jó az neki, ha én arrébb állok? Nincs az az isten, hogy ő létra nélkül feljöjjön ide.
   De ő fittyet hányt a fizika törvényeire. Feltűrte a kabátja ujját, majd közelebb lépve eltűnt az erkély alatt. Egy rövid másodperc múlva megpillanthattam az ujjait felkapaszkodni, majd felhúzta magát - szinte láttam magam előtt, ahogy megfeszülnek a karizmai -, és egy kézzel a korlátra támaszkodva átugrott afelett. Olyan lendülettel érkezett meg, hogy nekem ütközött, amit látszólag kifejezetten élvezett. Az arcom még vörösebb lett, miután ő nem lépett hátrébb, hanem hagyta, hogy az egész felsőtestünk egymáshoz simuljon.
   Idegesen krákogva távolodtam el tőle, majd végigsimítottam a karomon. Még a vastag pulcsi alatt is libabőrös lettem.
   - Mondtam, hogy állj arrébb - mondta visszafojtva egy öntelt mosolyt. Megkerült, majd a hozzájárulásom nélkül bevonult a szobámba.
  Kintről figyeltem, ahogy szétnézett. Nem mondhatom, hogy nagy rend volt: üres zacskók hevertek mindenfelé, néhány ruhám a fotelben, az ágy teljesen összetúrva. Kezdtem kifejezetten kínosan érezni magam.
  Követtem. Azért azt mégsem hagyhattam, hogy szabadon garázdálkodjon a szobámban.
  - Mit szeretnél?
   Kinyitotta a ruhásszekrényem ajtaját, majd két keze mélyen eltűnt a ruháim között. Az arcom szépen lassan lángba borult, de mire a sokktól szóhoz jutottam volna, máris a kezembe nyomta az új szerelésemet: egy mély kivágású, sötétvörös felső, bőrkabát, amire már ránézve is majdnem megfagytam, és egy fekete csőnadrág.
   - Vedd fel ezeket! - lépett közelebb, majd tekintetét végigvezette a pizsamámon. Nem stírölt, inkább csak felmérte a helyzetet, majd elégedetlen grimaszt vágott. - Így biztos, hogy nem jöhetsz.
   - Már mondtam, hogy nem megyek sehova, Nathaniel. - Idegesen szorítottam magamhoz a ruhámat, amíg ő zsebre tett kézzel állt velem szemben. Még csak meg sem fordult a fejemben arra vetemedni, hogy átöltözzek előtte, aztán az éjszaka közepén megszökjek otthonról. - Azt se tudom, hogy hova akarsz vinni.
   - Csak Nathan - mormolta.
   - Nem megyek sehova, Csak Nathan.
   - Nem kérdeztem - vágta hozzám, majd karon ragadt, és közelebb rántott magához. Jó tíz centivel magasabb volt nálam, vagy talán még többel is. Felsőbbrendűség sugárzott róla, ahogy felém magasodott, mint aki hozzászokott, hogy sosem mondanak neki nemet. Ahogy most én sem mertem volna az egyre szorosabb fogásának fogságában.
   - Menj ki! - Próbáltam magabiztosnak tűnni, de a hangom alig hallhatóan megremegett. Kihúztam magam, és megköszörültem a torkom. - Nem öltözök át előtted.
   Széles, sunyi mosolyra húzta száját. - Pedig nem lenne ellenemre.


   A friss hó ropogott a bakancsom alatt, ahogy a lábam talajt ért a kocsi mellett. Becsaptam a hátam mögött az ajtót, majd automatikusan dörzsölni kezdtem a karom. A vékony bőrdzseki-póló párosítás nem volt a legmegfelelőbb így novemberben. Nathan összevont szemöldökkel, mérgesen nézett rám, majd az autójára, aztán újra rám.
   - Nem budiajtó - sziszegte összeszorított fogakkal. - Amúgy is, maradj csöndben, nem kéne felébreszteni az embereket.
   - Csak nem félted a kicsikét? - simítottam végig lassan az ajtó vonalán. - Talán még beceneve is van? Cukorborsó? Bébibogyó? Drágám? Várj, nem, kitalálom...
   - Ha már ennyire érdekel, nem, nincs neve, de ha még egyszer becsapod az ajtaját, itt hagylak- vágott közbe. - De csak szedd a pici lábaidat, Cukorborsó!
  Elindultam utána egy romos, sötét épület felé. Az egész utca kihalt volt, csak néhány lakás ablakából szűrődött ki halvány fény, de se élő, se holt nem garázdálkodott a környéken. Közelebb érve láttam, hogy az alsó ablakok előtt erős vasrács húzódik. A fémen vastagon ült a por, ahol végighúztam rajta az ujjam, a bőröm feketében pompázott.
  Világosságnak még csak nyoma sem akadt, a koszos üvegen bepillantani sem tudtam. Ötletem sem volt, hogy mit akart itt csinálni, és kezdtem igazán, de tényleg igazán félni. A karom libabőrös lett, és a lábam egy pillanatra lecövekelt. Itt senki nem hallotta volna meg a sikolyomat.
  Nathan egy kezével megtolta az ajtót, ami hangosan nyikorogva bár, de nagy lendülettel kinyílt. Odabentről egyre szélesebb sávban szűrődött ki a halk zene és az erős fény. Hunyorogva léptem utána, kellett egy kis idő, hogy a szemem alkalmazkodjon.
  Egyik pillanatról a másikra egy pubban találtam magam - egy üres, lehangolt pubban. A pult mögött egy magas nő állt, egyik kezében egy rongyot tartott, a másikban egy üvegpoharat, amit unottan törölgetett a pultnak támaszkodva. Göndör haja körbeölelte sötét bőrét, olyan volt, akár egy mikrofon, rengeteg, rengeteg haj, ami minden egyes mozdulatnál egy picit megingott a feje tetején. Fehér trikót viselt, ami még jobban kiemelte a bőre színét, a rövidnadrágja főlé egy vörös, kockás inget kötött. Egyedül ő volt az egész teremben. Nem is csodáltam, hogy nem nagyon ment a biznisz: odabent mindössze két, legfeljebb négy, de inkább kettő személyes asztal volt, még a székek is a tetejükre voltak pakolva. Semmiféle reklámtáblára nem emlékeztem, halvány jele sem volt annak, hogy idebent bármi legyen.
   - Arleen - indult meg Nathan hosszú léptekkel a lány felé, én pedig utána. - Rég láttalak - támaszkodott a pultra, hogy minél közelebb kerülhessen hozzá. - Sok most a friss hús?
   - Nathan - mondta Arleen udvariasan mosolyogva. - Nem igazán. Nem valami jó most a felhozatal, ami azt illeti... Mióta új főnök van, egy csomó toborzó felmondott. Alig vannak már rajtad kívül.
   Arleen még csak rám sem nézett, úgy tett, mintha ott sem lennék. Nyugodtan elmondott bármit Nathannek, mintha semmi lényege nem lenne az egésznek. Mintha bennem teljesen meg lehetne bízni.
   - És mi van az eltűnt újoncokkal? - Nathan feszültnek tűnt, ahogy ezt kérdezte. Most először láttam a szemében igazi érdeklődést. - Elkezdtétek keresni őket?
   - Már régóta keressük őket, Nathan - sóhajtott fel. - Feltúrtuk egész Angliát, értesítettük a külföldi csapatainkat, de még mindig semmi. A nyomukat se találjuk, pedig a legtöbb jó emberünk már volt kint. - Szünetet tartott, és közelebb hajolt Nathanhez. Biztos voltam benne, hogy tud az emberfeletti hallásáról, és inkább csak egy kis titokzatosságot próbált belevinni ebbe az egészbe. - Alfie halott, Nathan. Megölték.
  - Nem mintha annyira bánnám. Az a kölyök egy kis...
   Nem bírtam tovább. Egyre inkább úgy éreztem, hogy egy olyan beszélgetésnek vagyok tanúja, amihez még csak távolról sincsen semmi közöm. Megköszörültem a torkomat, mire mindketten felém fordultak, és elhúzódtak egymástól.
   - Ő meg kicsoda?
   - Adj neki egy Klepoth-ot! - kérte Nathan, mielőtt karon ragadott és közelebb húzott a bárpulthoz. - Egy újonc - mosolyodott el. Már megint az az üres mosoly. - Szép fogás, nem? Ígéretesnek tűnik.
   - Én aztán nem értek ehhez - vett le egy poharat a legfelső polcról. - A te dolgod, hogy tudd. De a főnök csalódott lesz, ha nem éri el az elvárt szintet.
   - Majd gondoskodok én arról, hogy elérje.
   Arleen hátat fordított nekünk, majd fogott egy mixert, amiben már halkan zörrent valami, és kiöntötte a tartalmát a poharamba. Valami furcsa, fehér gömböt is pottyantott az italomba, ami inogva kezdett úszkálni a lötty tetején.  Felénk fordult, majd átnyújtotta Nathannek.
  A gyomrom összeugrott a látványtól. A neonfényben fluoreszkáló, kéken és zölden kavargó trutymóban egy tökéletesen mintázott emberi szem úszkált. Olyan élethű volt, hogy szinte láttam, ahogy engem néz.
   Nathan átadta a poharat, mire a szem pupillája a összeszűkült, ahogy egy kicsit több fény esett rá. Először majdnem elejtetem a poharat, de összeszedtem magam, és nagyot nyeltem.
   - Idd meg, Luna! - parancsolt rám. Zavarodottan ráztam meg a fejemet. Számtalan oka volt annak, hogy nem akartam meginni. A színe, hogy világít, a cifra örvények, amik szabályosan kavarogtak benne, mintha csak oda lenne photoshoppolva, a benne úszkáló nagyon emberinek látszó szem, és az, hogy egy idegentől kaptam. Meg persze az a furcsa, titokzatos neve. - Nincs benne semmi - biztatott, majd kivette a kezemből, és egy nagy kortyot ivott belőle. - Megihatod, még az íze is jó. Olyan, mint valami gyümölcslé. Csak egyszerre húzd le. Meg kell innod az összeset!
   Remegve emeltem a számhoz, majd nagy nehezen rávettem magam, hogy hagyjam lefolyni a torkomon. Először tényleg kellemes, gyümölcsös íze volt, bár nem tudtam volna megmondani, hogy milyen, mintha valami nem e világi lett volna, de szem hozzáért a számhoz, amitől szinte rosszul is lettem.
   Aztán jött a legrosszabb része. Hányinger tört rám, a szoba színesen kezdett el villogni, a képek összefolytak előttem. Apró, világító foltok lebegtek a szemem előtt, majd a forogni kezdett velem a világ. A nevemet suttogó hangok ismétlődtek a fejemben, miközben a vállam keményen a padlónak ütközött.

2015. július 20., hétfő

4. fejezet

Mostanra már biztosan meghalt.
Próbáltam magam azzal nyugtatgatni, hogy nem én öltem meg, mégsem voltam biztos abban, hogy ebben egy cseppnyi igazság is lehet. Ennek ellenére tisztán emlékeztem, ahogy a bicska becsúszott a konténer alá, oda, ahol esélyem se lett volna, hogy én vagy hogy bárki más rajtam kívül elérje.
De tisztán emlékeztem arra is, hogy a fiú sebéből, amit a penge ejtett, szénfekete vér csöpögött.
Bármennyire is igyekeztem elterelni a gondolataimat, odafigyelni a barátnőim beszélgetésére, akik a szobám padlóján ücsörögve jókat nevetgéltek, egy pillanatra se tudtam elszakadni tőlük. Egyre jobban nyomasztott.
Nem olyan az illatod, mint egy emberé.

2015. június 28., vasárnap

3. fejezet

Sziasztok! Eddig nem írtam ide semmit, és most is rövidre zárom: nagyon örülök neki, hogy már 8 (!!!) rendszeres olvasó és 534 oldalmegjelenítést van a blogon, és örülök a megjegyzéseknek is. Köszönöm nektek, hogy ennyien olvassátok a blogot! Remélem, továbbra is követni fogjátok, jó olvasást!

Csak a hazaúton néztem meg a telefonomat. Három nem fogadott hívásom volt: kettő anyámtól, egyszer nem sokkal azután, amikor elindultunk otthonról, majd hajnali háromkor, másfél órával azelőtt, hogy hazaértünk volna. A harmadik hívás Heitől érkezett.
Egy hét alatt elég időm volt ahhoz, hogy új barátokra leljek a csapatban a hátsó asztalnál. Nem volt nehéz megválnom a régiektől – sosem voltak. Alig négy nap alatt viszont annyira megkedveltem az újakat, hogy nem is tudtam belegondolni, milyenek lettek volna nélkülük az ebédszüneteim.
Szombat délutánra közös programot szerveztünk Libbyvel és Heivel. Izgatott voltam, hiszen egyedül a nővéremmel voltam eddig csajos kiruccanáson, ez pedig merőben másnak ígérkezett. Reméltem, hogy képes leszek időben felkelni, de legszívesebben átaludtam volna az egész napot.
Hajnali öt órakor értünk haza, miután egy sort veszekedtem Celine-nel, miszerint, ha nem indulunk el azonnal, megduplázom a kíséreti díjat. Anyám a kanapén feküdt, a tévében valami ócska reggeli adás ment, de ő úgy nézett ki, mint akit már régen elnyomott az álom. Mielőtt felmentem volna a szobámba – Celine már eltűnt pár másodperccel az után, hogy megérkeztünk, hiszen nem akart alkoholtól bűzölögve összefutni anyával --, ráterítettem egy plédet, úgy, ahogy azt a filmekben szokás, azzal az apró különbséggel, hogy én nem nyomtam cuppanós puszit a homlokára.
Az emeleti fürdőszobában beálltam a zuhany alá. Muszáj volt lemosnom magamról a rám tapadt vörösbort. A fáradtságtól leragadtak a szemeim és dülöngéltem, próbáltam visszaszerezni az egyensúlyomat, de ezen nem segített az, hogy a vizes zuhanytálca mintha kicsúszott volna a lábam alól.
A ruháim nagy részét a szennyes kosárba dobtam, majd magamhoz szorítottam Nathan pólóját, amin néhány óra után már az én illatomat is lehetett érezni. Ki kellett volna mosnom a sajátommal együtt, de olyan fáradt voltam, hogy úgy éreztem, elaludtam volna közben, így, hogy ne vegye észre senki, hogy egy fiú felsője van nálam, a szobámba vittem, és mielőtt a párnám alá rejtettem volna, mélyen beleszagoltam.

Amikor órákkal később, valamikor délután három körül megszólalt a telefonom, még mindig az ágyamon feküdtem, a takaróm a hasam alá gyűrődött, és a kisujjam a párna alatt Nathan pólójába volt akasztva. Egy pillanat alatta a fejembe férkőzte magát a zavarba ejtően kínos kép arról, amit előző este tettem vele lefekvés előtt. A kellemes illat, ami belőle áradt, a kölnijének és a cigarettájának az aromája úgy bennem maradt, hogy bárhogy próbálkoztam, nem tudtam elűzni.
Fáradtan kihúztam a kezem a párna alól, majd a fülemhez szorítottam a telefonom. Idegesen felsóhajtottam, amikor rájöttem, hogy még fel se vettem.
– Haló? – szóltam bele rekedten.
– Szia! Itt Hei. – A készülék kiírta, hogy ő az, de nem néztem meg előtte, így örültem, hogy bemutatkozott. – Kész vagy? Negyed óra és nálatok vagyunk.
Megdöntöttem a legrövidebb ideig tartó készülődés világrekordját. Olyan gyorsan ráztam le Heit, amilyen gyorsan csak tudtam, majd magamra kaptam bármit, amit találtam.
Tizenhat perccel később kopogtattak az ajtón. A hirtelen adrenalin löket elszállt, azonnal megéreztem a kialvatlanságot, amint kinyitottam az ajtót. Nagyokat pislogtam, hogy ébren tartsam magam és ne tűnjek holdkórosnak.
Úgy éreztem, menten elsüllyedek szégyenemben. Mind a ketten gyönyörűek voltak, kicsípték magukat, és a hideg ellenére rövid ruhában voltak, én meg ott álltam előttük egy szál farmerben és belebújós pulcsiban. Nem csodáltam, hogy sosem fordulnak utánam.
– Gyertek be! – Libby magabiztosan lépett előre, majd két puszit adott az arcomra, ahogy később Hei is tette, csak valamennyivel félénkebben.
Megkínáltam őket majdnem mindennel, ami volt otthon, majd sűrű elnézéskérések közepette befejeztem a készülődést, hogy ne húzzam le a csapat szépségátlagát.

Egy teli pattogatott kukoricás zacskót és egy kólás dobozt szorongattam, miközben a két barátnőmet követve próbáltam beljebb jutni a sorok között. Mivel eléggé két ballábas vagyok, így várható volt, hogy megbotlom még a semmiben is, de még mielőtt szétszórhattam volna az összes popcorn, valaki megtámasztott.
Meglepetten bámultam le a fiú rikítóan zöld szemeibe, aki szélesen vigyorgott, miközben éppen annyira megtartott, hogy ne essek rá, én pedig a háta mögötti szék támlájában leltem egyensúlyra. Olyan közel volt, hogy éreztem a leheletét, amikor felnevetett.
– Tudod, ülhetsz az ölembe – kezdett bele, miközben eltolt magától. – De ahhoz előbb le kell vennem a nadrágom.
Az arcomba szökött az összes vér. Pofátlanul bunkó volt, legszívesebben helyben tökön rúgtam volna, de nem volt hozzá elég helyem.
– Kösz, de inkább kihagyom.
– Ahogy akarod – rántotta meg a vállát, majd beleivott a poharába. – Nem tudod, miről maradsz le.  
Az arcom felforrósodott, amikor rájöttem, hogy az ő helye a pontosan az enyém mellett volt. Lehetőségem nem volt, hogy oda üljek, ahová a kedvem tartotta, mert az egész terem megtelt emberekkel. Kétségbeesetten kezdtem el suttogni.
– Libby... – szólítottam meg, ő pedig felém pillantott, mire közelebb hajoltam hozzá. – Biztos, hogy ide szól a jegyünk?
– Biztos – vágta rá. – Miért?
– Nem fontos. – Megráztam a fejemet, majd leültem a helyemre. Legszívesebben megkértem volna, hogy cseréljünk helyet, de nem voltam ennyire gyerekes. Csak kibírok két és fél órát egy srác mellett, aki kifejezetten nem volt szimpatikus. De bár egy másik filmet választottunk volna!
Lementek a reklámok, a bemutatók, majd miután még csak tíz perce néztük a filmet, egy kezet éreztem meg a combomon. Összerezzentem, és azonnal elhessegettem. Honnan van ez a hirtelen jött népszerűségem?
Alig telt el pár másodperc, újra tapogatni kezdett. Akkorát csaptam a kezére, amekkorát tudtam, mire többen is felénk fordultak, ő pedig azonnal visszarántotta a kezét, és simogatni kezdte. Biztos, hogy bevörösödött neki, mert a csattanás elnyomta az akció dús jelenet zaját is. Már sokadszorra játszottuk el ezt, amikor betelt a pohár.
Közelebb hajoltam Libbyhez, és a fülébe suttogtam:
– Kijössz velem a mosdóba? – kérleltem, mire megforgatta a szemét. Nagyon beleélte magát a filmbe, és biztos, hogy ez volt az egészben a legizgalmasabb jelenet.
– Muszáj? – kérdezte csalódottan.
– Csak két perc – vágtam rá gyorsan, majd még halkabban folytattam. – Én nem jövök vissza.
– Mi? Miért?
– Majd odakint elmondom – álltam fel, majd a vállamra kaptam a táskám, és úgy, hogy ügyeltem, jól megtapossam a srácnak mind a két lábát, kifurakodtam az emberek között.
Libby utánam nézett, majd halkan felsóhajtott, mondott valamit Heinek, és elindult felém. Ahogy leértünk a lépcsőn, karon ragadtam, és egészen a női mosdóig el sem engedtem. Többször is hátrafordultam, hogy megnézzem, nem-e követnek minket, de a folyosó üres volt, így megkönnyebbülve csusszantam be az ajtón.
El kellett volna mondanom neki, hogy miért nem akarok visszamenni, de sehogy sem tudtam magamra erőltetni. Kínos volt, és a föld alá süllyedtem volna szégyenemben.
– Azt hiszem, rosszul vagyok – kezdtem bele, és megpróbáltam a lehető legnyomorultabb kinézetemet felvenni. – Fáj a hasam.
– Hazavigyelek? – kérdezte idegesen, miközben végigsimított a karomon. – Azt hittem, hogy el tudlak vinni majd pasizni, de így inkább pihend ki magad – szélesen elmosolyodott, majd azért még folytatta. – Mondjuk a szex gyógymód mindenre.
– Nem hiszem, hogy jobban lennék tőle – simítottam meg a hasamat. Rossz embernek éreztem magam, amiért hazudtam. – De elmegyek a gyógyszertárba, aztán megvárlak titeket odakint. Lehet, hogy mire vége lesz a filmnek, jobban leszek.
– Remélem is – bólintott. – Még át kell mennünk hozzátok.
Elmosolyodtam, majd én is biccentettem.
– De menj, mielőtt lemaradsz a legizgalmasabb részről!
– Ha végeztünk, felhívlak.
Elkértem tőle a kocsikulcsot, majd megvártam, ameddig kimegy az ajtón, és elindultam a gyógyszertár felé, hogy bebiztosítsam magam egy doboz fájdalomcsillapítóval.

Már tizenöt perce, hogy zenét hallgatva kezdtem halálra unni magam a kocsiban. Az egyetlen érzés, ami talán megmentett az unalomtól, az a sötéttől való félelmem volt.
Azelőtt sosem féltem a sötétben. Bátran mászkáltam a folyosón anélkül, hogy felkapcsoltam volna a villanyt, nem féltem, ha kint kellett maradnom sötétedés után, és ha nem volt iszonytató szükségem a lámpára, nem is kapcsoltam fel. Most már, ha mosdóba mentem, a folyosón díszkivilágítást produkáltam, és ha nem jött be valaki lekapcsolni a villanyomat, akkor felkapcsolt nagylámpánál, fejemet a takaró alá dugva aludtam, és csak akkor mentem ki a lakásból sötétedés után, ha nagyon muszáj volt.
Úgy éreztem, ma is inkább otthon kellett volna maradnom. Vagy legalább sötétedés előtt hazamennem. De ha nem is, bent kellett volna maradnom a filmen, bármennyire is lerázhatatlan volt a zaklatóm. Az sokkal kevésbé volt ijesztő, mint kint ülni a sötétben, egyedül, halk zenét hallgatva, együtt dúdolgatni a rádióval, és mindegy egyes kívülről beszűrődő neszre összerezzenni.
Előttem a fényszóró bevilágította a végeláthatatlan, üres parkolót. Korán érkeztünk, akkor még alig találtunk helyet, csak hátul, azóta már a legtöbben hazamentek, a placc nagyrészt kiürült, de akik még itt voltak, azok a bejárathoz közelebb parkoltak.
Bármennyit fizettem volna érte, hogy valaki közelebb vigyen a többi kocsihoz. Olyan messze voltak, hogyha a hátsó ablakon kinéztem, csak apró játékautóknak tűntek az utcalámpák alatt.
Percenként legalább négyszer megnéztem a telefonomat. Már csak pár perc volt a film végéig, de az idő sokkal lassabban telt, mint szokott. Fentebb tekertem a rádió hangerejét, de még így is elnyomta a zenét a kintről beszűrődő hangos sikoly.
Összerezzentem a hirtelen jött pániktól. Olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam, hátranyúltam a táskámért, és az ölembe húztam. A szívem hevesen dobogott a mellkasomban, ahogy ökölbe szorítottam a bicskámat.
Megfontoltam, hogy bent maradjak-e a kocsiban. Itt meleg volt, és nem mellesleg sokkal nagyobb biztonságban voltam. Kint nem véletlenül sikítozott valaki. És pont ez volt az oka annak, hogy úgy döntöttem, kiszállok a kocsiból, és megindulok a sikátor felé, arra, amerről a hangokat hallottam, hiszen eszembe jutott, amikor én voltam ehhez hasonló helyzetben. Nem tudtam, mihez kezdtem volna, ha Nathan nem talál meg. Nem akartam, hogy másnak is ilyen élményben legyen része, így összeszedtem minden bátorságomat, kipattintottam a zsebkésemet, és eltűntem a két épület közötti szűk sikátorban.
A sikolyok elhallgattak. A szememnek hozzá kellett szoknia a sötétséghez, mielőtt tovább indultam volna, így hosszú másodpercekig csak álltam, majd amikor már láttam a tárgyakat körvonalazódni előttem, előreléptem.
Aprókat mozdulva, a fejemet ide-oda forgatva sétáltam végig a konténerek és kukák között, minden egyes távolról hallatszódó neszre összerezzentem. Kerestem a lányt, akinek a hangját hallottam, de a sikátorban nem volt egy lélek sem rajtam kívül. A bakancsom alatt műanyagzacskók és más kacatok zörrentek meg, amint végigsétáltam a sikátoron. Nem láttam senkit, pedig biztos voltam benne, hogy a hang nem jöhetett máshonnan.
Lassan indultam visszafelé, megnézve a környezetem minden egyes pontját, minden apró vonását. A fal egyenetlen, vörös téglákból volt kirakva, néhol tönkrement, ócska graffitik csúfították el. Benéztem minden egyes konténer mögé, minden kis mélyedésbe, miközben attól rettegtem, hogy kire találhatok rá. Nem láttam semmi különöset: néhol kopott biciklik, régi számítógépek, roncsok és ijesztő, kopott arcú játékbabák hevertek szanaszét.
Kirázott a hideg, amit a karomon végigszaladt egy hatalmas, fekete pók. Sikítva ugrottam fel, miközben leütöttem magamról, majd az eltűnt a sok szemét között a vaksötétben.
Egy holló szállt a mellettem lévő szemétkupac tetejére. Egyenesen a szemembe nézett, hangosan károgott, mire mellé szállt a párja is. Hátrébb léptem, a szívem ezerrel dobogott a mellkasomban. A madarak újra rázendítettek, majd már nem rám néztek, hanem mögém.
Valaki érdes tenyerével végigsimított a nyakamon, és megemelte a hajamat. Lefagytam, nem tudtam megmozdulni, a markom kinyílt, fémes koppanás hallatszódott a föld felől. Sikítani akartam, de a levegő a torkomon akadt.
Már nem éreztem a tapintását. Valaki vagy arra várt, hogy megforduljak, vagy elment. Az utóbbiban reménykedve lassan úgy mozdultam, hogy lássam azt, ami addig mögöttem volt. Semmi.
Lehajoltam a bicskámért, miközben a fejemet végig körbe-körbe forgattam. Még mindig semmi.
Halk lépések körülöttem. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik irányból hallottam: egyszer elölről, majd hátulról, mégsem láthattam a tulajdonosát.
– Kislány – érkezett egy halk suttogás a hátam mögül, mire felkaptam a fegyveremet, és azt magam elé tartva körbefordultam vele. A szívem majd kiszakadt a mellkasomból. Csak a képzeletem játszik velem.
Egy zöld szempár csillant meg előttem, majd egy pillanattal később eltűnt. Halk, öblös kuncogás visszhangzott a hátam mögül.
– Olyan jó az illatod – mondta. Felismertem a hangját, de még mindig nem láttam sehol. - Ínycsiklandozó.
Ezúttal a hang a hátam mögül hallatszódott. Megperdültem, és úgy álltam, hogy bármelyik pillanatban meg tudjam védeni magam egy jól elhelyezett vágással. De amit megtaláltam a tökéletes egyensúlyt, ő megszorította a csuklómat, és teljes erőből a falhoz csapott.
Elviselhetetlen fájdalom nyílalt a hátamba és a fejembe, ahogy az a kemény tégláknak ütközött. Megszédültem, a kezemből kiesett a bicskám, amit a támadóm messzire rúgott, hogy ne érjem el, majd máris rajtam volt. Egész testével a falhoz szorított, csuklómat szorosan fogta két kezével, nem eresztett el, bármennyire is vergődtem alatta.
A nyakamhoz hajolt, majd nagy levegőt véve beleszagolt. Felsóhajtott, és olyan erővel markolta meg a csuklómat, hogy a körme helyén vér sercent a bőröm alól.
– Rég volt már ilyenben részem – suttogta, miközben még keményebben lökött a hátra. – Nem olyan az illatod, mint egy emberé. Sokkal csábítóbb.
Felkuncogott, ahogy megremegtem alatta.
– Biztos laktatóbb is vagy, mint bárki más – folytatta. – Az emberek teste olyan gyenge. Valahonnan erőhöz kell jutnom, miért ne lennél jó te?
Megpróbáltam megemelni a térdemet, de olyan szorosan fogta a két lába közé, hogy nem tudtam megmozdítani. Kétségbeesetten kiáltottam fel, mire mocskos tenyerét a számra tapasztotta. A szívem mostanra már úgy vert, hogy biztos voltam benne, ő is hallja, ahogy össze-vissza kalapál a félelemtől.
Messziről figyeltem az egyetlen fegyveremet, ami most olyan távolinak, olyan elérhetetlennek tűnt. Reménytelen helyzet volt. Sokkal reménytelenebb, mint egy héttel ezelőtt. Ott volt az egyetlen tárgy, ami segítségével kimenthettem volna magam, de nem értem el. Ha meg tudtam volna mozdulni bármennyire is, akkor sem értem volna el. Messze becsúszott egy konténer alá, ahova nem fértem volna be mindaddig, ameddig nem zsugorodok tíz centisre.
Könnyezni kezdtem, így lehunytam a szemeimet. Arra vágytam, hogy az életem megváltozzon, de nem így.
Magam elé képzeltem, mit tehettem volna, ha nem szorít a falhoz. Ha lenne belőlem még egy, akkor ő biztos, hogy kikeresné a szemét közül a bicskát, hogy amilyen gyorsan csak tudja, a támadója bordái közé mélyeszthesse. Szorosan fogná a markolatot, és addig nem eresztené, ameddig az össze nem esne.
Hangos nyögés hallatszott, majd a fiú rám nehézkedett, elengedte a csuklómat, és elernyedve térdelt elém. A szemét most ő szorította le, de a tekintetem az fájdalomtól grimaszba fordult arcánál lentebb állt meg: a bicskámon, aminek a markolatáról fekete vér csöpögött a csizmámra.

2015. június 21., vasárnap

2. fejezet

Másnap nem mentem iskolába. A vécéhasználaton és az életben maradáshoz szükséges evésen kívül nem volt más, amivel rá tudtak volna venni arra, hogy elhagyjam a szobámat. Kezdtem még inkább hozzászokni a frissen festett halványkék falakból áradó illathoz, a hideg padlóm színtiszta fényéhez, és egy idő után már nem ijedtem meg, amikor a huzatos szobámban járó szél megmozdította a falon lógó apró képeket.
Két éjjel egymás után nem aludtam jól. Sötétedés után egyből bebújtam a takaróm alá, mert féltem attól, hogy későn egyedül legyek a szobámban, de az álom sokáig nem jött a szememre. Amikor jött is, akkor is csak szörnyű rémálmok, amikben újra lejátszódott előttem a kis kirándulásom minden egyes részlete. Többször is megjelent előttem Nathan fekete szempárja, ami magába szippantott, majd rövid ideig a semmiben lebegtem, tehetetlenül, mielőtt felriadtam volna.
Szükségem volt a pihenésre, de amikor újra eljött a hétfő, úgy éreztem, koránt sem volt elég az a három nap arra, hogy kiheverjek mindent. Az arcomon a foltok gyorsan gyógyultak, csak halvány nyomuk maradt meg, de sokkal rosszabbra számítottam.
Hétfőn reggel, annak ellenére, hogy még mindig haragudtam rá, megkértem Celine-t, hogy varázsoljon belőlem valami emberit. Nem állt meg azután, hogy az arcomról eltüntesse a pofon nyomát, kihúzta a szemem, kifestette a szempilláim és begöndörítette a hajam. Annak ellenére, hogy milyen borzalmasan éreztem magam, és milyen szörnyen néztem ki egész hétvégén, elégedett voltam a látvánnyal, amit a tükörképem nyújtott.
Miután Celine kijelentette, hogy kész vagyok, visszavonultam a szobámba, és bármennyire is hívogatott az ágyam, hogy feküdjek vissza, összeszedtem magam, hogy normális emberként menjek újra iskolába.
A vállamra kaptam a táskám, és halkan felsóhajtottam, mielőtt kiléptem volna a szobám ajtaján, de megtorpantam. A folyosón nem várt látvány fogadott, először azt hittem, hogy egy idegen mászkál a lakásban. De amikor megfordult, rájöttem, hogy az idegen nem más, mint a nővérem.
Talpig feketébe öltözött. Nem gyászos feketébe, egyáltalán nem temetésre készült, inkább nézett ki úgy, mint aki rock koncertre megy. Térdig érő, fekete bakancsot viselt, a combjain fekete nadrág feszült, egy szürke pólón kívül felül csak egy sötét bőrdzsekit viselt.
– Mi ez az új stílus? – kérdeztem azt, ami először merült fel bennem. Szokatlan volt így látni, mintha nem is ő állt volna előttem. Az én nővérem mindig színes ruhákban járt, szoknyát és topánkát hordott, a haját befonva szerette hordani, de semmit hasonlóságot nem láttam a két ruházat között.
– Most ehhez volt kedvem – vágta rá, majd végigmért. Rajta, velem ellentétben, látszott, hogy sokat készülődött. Én csak egy egyszerű, sötétkék farmert, egy túlméretezett pulcsit és egy csíkos pólót viseltem, bár sokkal jobban néztem ki, mint általában. – Épp ideje lenne, hogy te is stílust válts.
Köpni-nyelni nem tudtam. Nem voltunk mindig túl jó testvérek, voltak veszekedéseink, de sosem kötöttünk bele ennyire a másikba. Sarkon fordultam, és elindultam lefelé a lépcsőn. A cipője hangos kopogása jelezte, hogy ő is követ.
Egészen addig azt hittem, hogy Nathan miatt öltözött így, ameddig meg nem érkeztünk a parkolóba. A kerítés mellett egy csapat körülbelül velünk egykorú diák várta Celine-t. Messziről bűzlöttek a dohánytól, az arcukat helyenként piercingek díszítették, és egyikük sem viselt mást, csak feketét.
Celine elvegyült a néhány fős csapatban, és egyenesen egy bizonyos szőke srác felé indult, aki gyorsan kivette a szájából a cigarettát, hogy megcsókolhassa. Úgy tűnt, senkit sem zavart, ahogy mellettük ketten majdhogynem lenyelik egymást, én voltam az egyetlen, aki leblokkolt.
Három napig nem jöttem ki a szobámból, és a tudtom nélkül ekkora változások mentek végig a nővérem életében. Bármennyire is örülnöm kellett volna a boldogságának, inkább csalódott voltam, amiért annyit ért neki egy helyi rosszfiú, hogy gyökerestül megváltozzon miatta.

Az összes óránk közös volt Nathannel. Azon már nem lepődtem meg, hogy a nővérem majdnem mindenhol ott van, csak más társasággal, de az, hogy Nathantől se tudtam megszabadulni, több volt a soknál.
Az egyetlen mázlim az volt, hogy nem bámult egész délelőtt. Nem figyelt, nem jött oda beszélgetni, nem kérdezte meg, hogy vagyok, de még csak a jegyzeteimet se kérte el.
Ez pontosan az ebédszünetig tartott.
Nem találtam a helyem. A székemet, ami mindig Celine mellett volt, most idegenek foglalták el, akik újonnan csapódtak Celine régi barátaihoz, ő maga pedig az újakkal volt. Még csak felém se nézett, amikor elhaladtam mellette, nem bökött oldalba, hogy üljek le mellé, egyszerűen folytatta, amit elkezdett: örömittasan bámulta a mellette ülő, számomra még mindig ismeretlen srácot.
Üres hely után kutatva néztem körül a menzán. Mivel itt mindig finoman főztek, rengetegen jártak ide, de sosem hoztak új asztalokat, így a legjobb helyek már rég foglaltak voltak.
Három üres széket találtam a leghátsó asztalnál. Fogtam a tálcámat, rajta a csirkesalátámmal, a húslevesemmel és egy doboz kakaómmal, majd megindultam a terem vége felé.
A padnál már öten ültek. Egy szemüveges, apró, ázsiai lány, egy másik fogszabályzós, szőke, kövérkés, és rajtuk kívül három fiú: mindhárman a nadrágjukba tűrt fehér inget viseltek, az egyik szemüveges volt, a másik hasonlóan duci, a harmadig pedig egész átlagos, normális srác, de úgy tűnt, nem szívesen csatlakozik a beszélgetéshez.
– Szabad ez a hely? – kérdeztem zavartan, miután pár másodpercig a megfelelő pillanatra vártam. Nem volt egyszerű eldönteni, mikor zavarhatsz meg egy csevejt.
– Persze – válaszolt a pufók, mire becsúsztam az ázsiai lány mellé. – Téged még nem ismerlek.
– Luna vagyok – mutatkoztam be, majd felpattintottam a dobozom tetejét. A többiek még mindig engem néztek, ami még jobban zavarba hozott. Nem voltam hozzászokva mások társaságához.
– Parker – állt fel a szemüveges, majd kezet nyújtott. Megemeltem magam, és udvariasan megráztam, majd visszahuppantam a helyemre. A többiek folytatták a bemutatkozást.
– Dick vagyok. - Majdnem elnevettem magam a neve hallatán. Dick.* – Nem ér nevetni!
A többiek felkuncogtak körülöttünk, amivel nekem is mosolyt csaltak az arcomra. Már első látásra szimpatikus társaság volt.
– Ők itt Hei – mutatott az ázsiai lányra -, Libby és Henry.
Mindhárman felém biccentettek. Most, hogy közelebbről szemügyre vehettem őket, apróbb tulajdonságaik is feltűntek.
Hei fehér bőrű és mandulaszemű, a haja sötétbarna, elől tömör frufrut viselt. Libby kék szemű, telt ajkú és nagy orrú, az arca pufók, de nincsen tokája, és a bőre is ápoltnak tűnt. Henry volt a helyes srác, aki egészen idáig nem szólalt meg, még akkor sem, amikor nem voltam az asztalnál. Szőke volt, a haja lágy hullámokban hullott az arcába, a szemét barnának tippeltem. A füle picit elállt, a szemöldöke is hihetetlenül szőke volt, az ajkai enyhén elnyíltak, mielőtt beszélni kezdett volna.
– Téged is kitoloncoltak? – kérdezte mosolyogva, miközben két kezével felkönyökölt az asztalra a tálcája mellé. Ez lenne a számkivetettek asztala?
– Vehetjük úgy is – néztem a nővéremre, aki még mindig boldogan nevetgélt az új barátaival. Nem tűnt úgy, mintha zavarná, hogy egyik pillanatról a másikra lecserélt.
– Ide jöhetsz, nálunk mindig van hely – ajánlotta fel, én pedig rábólintottam az ötletre. Biztos voltam benne, hogy élni fogok a lehetőséggel, már ha kibírom az asztal melletti kukából áradó átható bűzt.
Ameddig az ebédemet ettem, végighallgattam a beszélgetésüket. Rájöttem, hogy Henry nem is olyan csendes, mint ahogy én azt gondoltam, de Hei sokkal inkább. Ám amikor kérdezés nélkül leült mellém egy tetőtől talpig feketébe öltözött alak, mindannyian elhallgattak, és ránk figyeltek.
– Van egy perced? – kérdezte köszönés nélkül, majd a karomhoz nyúlt és felállt, hogy felhúzzon az asztal mellől, de hogy ne tudjon megmozdítani, befeszítettem a lábaimat.
- Nincs.
Nagyra nyílt, fekete szemeivel rám bámult, majd felsóhajtott, és újra visszaült mellém.
– Csak azt akartam megkérdezni, hogy jól vagy-e. – Az arcomra nézett, pont oda, ahova csütörtök este a pofont kaptam. Láthatta, hogy még mindig be van dagadva, de aki nem ismert eléggé, annak nem biztos, hogy feltűnt. A színe pont olyan volt, mint máskor. Celine jó munkát végzett.
Nathan felemelte a kezét, hogy végigsimítson az arcomon, én pedig addig a rövid pillanatig, ameddig el nem vette onnan, megdermedtem. Még azután is, hogy távozott, másodpercekig ültem merev gerinccel.
– Ki volt ez a srác? – törte meg Dick a kínos csendet. – Elég para.
– Naaagyon dögös. – Libby arcáról színtiszta elégedettség sugárzott, miközben Hei még kisebbre húzta össze magát. – Nem akarod átpasszolni?
Elgondolkoztam rajta, hogy vajon miféle mágiát használhat, amivel az összes lányt így megbabonázza. Libby egyértelműen rástartolt, még sokáig nézett utána, amikor elment az asztal mellől. Szinte kicsordult a nyála, mintha csak egy darab húst nézett volna. Legszívesebben helyben felfalta volna.
Hei pont az ellentétje volt. Összekuporodott, a fejét lehajtotta, és addig pirult, ameddig olyan színe nem lett, mint a tálcáján pihenő vérvörös almának. A fiúk összevont szemöldökkel, már-már féltékenyen tekintettek utána, amíg a láthatáron kívül nem került.
– A tiéd lehet.
– Fogjatok le, különben utánamegyek! – nevetett fel Libby, mire Parker átfogta a karját, de nem annyira, hogy ne tudja bármilyen erőfeszítés nélkül kiszabadítani magát. – Köszi.
– Nincs mit – dörmögte. – Az a pasas ijesztő.
Reméltem, hogy eddig nem ér el a sashallása.
– Miért tapizott? – szegezte nekem a kérdést Dick. – Ha zavart, megverem. Nézd csak ezt az izomköteget! – Felemelte a karját, majd megcsapta a lötyögő bőrt rajta, ami úgy kezdett remegni, akár egy kocsonya.
– Azért nem látod, mert eltakarja a sok háj – mondta Parker, mire Dick oldalba könyökölte, aki erre hangosan felnevetett, majd folytatta. – Ő a McDonald’sban tartja az edzéseit.
– Ó, fogd már be! – kacagott ő is. – Azt még megeszed?
– Mintha neked adnám.
– Nem kell ideadnod – sóhajtott fel, majd eltolta a saját, üres tálcáját, és maga elé húzta Parkerét. – Elveszem én egyedül is.
Csak néztem őket, ahogy húzzák egymás agyát. Csatlakoztak hozzájuk a többiek is, bár Hei csak halkan, de ő is részt vett a barátságos dulakodásban. Már elhangzott a csöngő, amikor rájöttem, hogy alig nyúltam az ebédemhez. Ha itt mindig ilyen a társaság, akkor megéri a kuka mellett ülni.


Pénteken, késő délután az áfonyás palacsintáim egyikét majszoltam, miközben elmélyültem anyám és Celine hihetetlenül hosszú veszekedésébe, amit már akkor elkezdtek, amikor nekiálltam a vacsorakészítésnek.
– Nem! – kiabált anyám torkaszakadtából. – Nem mehetsz sehova! Örülj annak, hogy eddig nem adtam neked szobafogságot, pedig igazán megérdemelnéd! Takarodó után érsz haza, rontottál a jegyeiden, rendszeresen elkésel az iskolából, és a tanáraid is panaszkodtak, hogy rossz társaságba keveredtél. Ráadásul úgy nézel ki, mint aki most lépett ki a pokolból.
– Anya, ne csináld már! – visított. – Csak egy este. Péntek van, és nem maradok sokáig.
Anyám reményvesztetten leült. Elvette előlem a poharamat, majd kiitta a belőle szörpömet, és üresen csúsztatta vissza. Megtámasztotta a fejét az asztalon. Belefáradt.
– Elmehetsz – szünetet tartott, majd felnézett rám -, de csak akkor, ha Luna is megy.
– Na nem! – szólaltunk meg egyszerre, majd egyedül vettem át a szót. – Szó sem lehet róla, anya! Nem fogom kísérgetni, nincs az az Isten, hogy én kimozduljak ma este, főleg nem vele!
A kapcsolatunk egy hét alatt száznyolcvan fokos fordulatot vett. Régen büszkék voltak ránk a szüleink, amiért jó testvérek voltunk, most már inkább nem is mutatkoznak úgy, hogy mind a ketten velük vagyunk, hiszen biztos, hogy kínos helyzetbe hoznánk őket a veszekedéseinkkel. Ezen kívül elkerüljük egymást a folyosón, megesszük a másik reggelijét és az édességeit. Befoglaljuk a fürdőszobát éppen addig, hogy a másiknak ne legyen elég ideje készülődni. Olyanok vagyunk, mint két óvodás, de ha bosszanthatom, nem érdekel, milyen mélyre süllyedek.
– Nem kell kíséret! – Magas hangja majd átszakította a dobhártyámat. – Kérlek, anya! Kímélj meg!
– Nem mehetsz el nélküle. – Anya halkan beszélt, sóhajtozva, nem vitte fel a hangsúlyt a mondatai végén, csak ült a széken, fejét a tenyerén támasztva, kócosan és idegesen. – Ha ő nem hajlandó veled menni, itthon maradsz. – Szünetet tartott, majd rám nézett. - Luna?
– Nem megyek vele sehova.
– Fizetek – csattant fel Celine. – Fizetek neked, ha eljössz.
– Hitelkártyát kaptál, így már nem ér semmit.
– Készpénzben – erősködött. – Megdolgozok érte, nem veszem le a hitelkártyáról. Még meg is nézheted, hogy nem csalok. Luna!
– Mennyi? – adtam be a derekam. A pénz az pénz, nekem nincs hitelkártyám, mint egyeseknek. Jogosítványra gyűjtöttem, és már nem kellett sok.
– Tíz.
– Negyven.
– Huszonöt.
– Negyvenkettő – emeltem feljebb a tétet. Tudta, hogy nem adok negyvennél lentebb. Idegesen beletúrt a hajába, amit két nappal ezelőtt feketére festett, majd felsóhajtott.
– Kapsz negyvenötöt, ha nem szólsz hozzám.
Felálltam a székemről, és egy szalvétát kerestem, hogy megtörölhessem benne a lekváros kezeim. Elgondolkoztam az ajánlaton. Nem voltam biztos benne, hogy megéri-e egész éjszaka egy légtérbe zárva ébren maradni a nővéremmel és még egy csomó idegen emberrel. Utáltam a tömeget, a hangos zenét, és volt egy olyan érzésem, hogy nem múzeumba készültek. De ha megkapom ezt a negyvenöt dolcsit, már csak százötvenet kell majd gyűjtenem. Nem hagyhattam ki ezt a lehetőséget.
– Megbeszéltük.


A kapucnimmal a fejemen szlalomoztam az emberek között. Celine méterekkel előttem járt, futólépésekben haladt a barátocskája felé, majd ahogy odaért, a nyakába vetette magát. A fiú megforgatta a levegőben, majd a földre tette, és megcsókolta. Felfordult a gyomrom attól a babarózsaszín felhőtől, ami körüllengte őket. Erős kontraszttal volt a ruhájukhoz képest.
 Kiálltak a sorból, majd az várakozókat beelőzve elindultak a bejárat felé. Az emberek anyáztak, káromkodtak, néhányan csak hátat fordítottak, de volt olyan is, aki engem lökött oldalba, amiért követtem őket. Ezért plusz költséget fogok követelni. Minden egyes lila folt plusz tíz dollár.
Celine barátja közel hajolt a kidobóhoz, aki, miután a srác elhúzódott, bólintott egyet, és megnyitotta előttük a szalagkorlátot. Jócskán le voltam maradva mögöttük, így amikor utolértem őket, már elzárták előttem az utat. Át akartam lépni a szalag felett, de a bejáratnál álló háromajtós szekrény megállított.
– Hova ilyen sietősen? – Mr. Patrickson jutott róla eszembe. „Még nem fejeztem be.” – A sor vége ott van.
Abba az irányba mutatott, amerről jöttem. Az emberek egészen a háztömb másik végéig álltak libasorban, néhányan idegesen kihajoltak a sorból, kiabáltak, hogy menjek vissza oda, ahonnan jöttem, és több helyzetben is megemlítették az anyámat – újra.
– Velük vagyok – böktem a többiek felé.
– Ja, persze. Nekem meg Obama az unokatesóm.
– Hát… – néztem végig rajta. Fekete volt, de Obama közel sem volt akkora, mint ő. Legalább százkilencven centi, hatalmas karok, kopasz fej. Nem mondanám, hogy rokonok. – Ő ott az ikertestvérem, nézze meg!
Nem fordult felé. Még csak arra se méltatott, hogy arra pillantson, Celine pedig egyre csak távolodott a tömegben.
– Menj csak vissza a sor végére, cica!
– Celine! – kiáltottam utána, de semmi esély nem volt rá, hogy meghallja az üvöltő zenétől. Előkotortam a telefonomat, félreálltam és az ő számát tárcsáztam. Mázlim volt, hogy mostanában a zsebében hordja és rendszeresen rezgőre állítja a mobilját. Három csörgés után felvette. – Itt hagytatok! – ordítottam a telefonba. A vonal másik végéről csak hangos zene hallatszott. – Ha nem akarod, hogy meséljek anyának az új pasidról, jobban teszed, ha most azonnal beviszel!
Pár másodperc telt el, Celine máris a kidobóval beszélt, aki oldalra biccentette a fejét, majd előttem is megnyitotta az utat, jelezve, hogy bemehetek.
Olyan oroszlánszag volt odabent, hogy már az orromhoz nyúltam, hogy befogjam, de rájöttem, hogy még egy darabig úgyis ki kell bírnom. Celine a ruhatárhoz kísért, hogy leadjuk a kabátomat és a táskámat, majd külön váltunk. Én a bárpult mellé ültem, ő eltűnt a vonagló tömegben. Még jobban a kapucnim alá bújva kértem a csapostól egy kólát, aki nem rejtegette, hogy mennyire meglepődött – Ki az, aki kólát kér egy szórakozóhelyen? -, de szó nélkül kiszolgált.
Iszonyatosan sokáig ültem a bárpultnál. Igyekeztem a lehető legkevesebb feltűnést kelteni, próbáltam eltakarni mindent, amim nőies lehetett, de ezen nem sokat segített az, hogy a derékig érő, cseppet sem férfias hajamat nem tudtam sehova sem elrejteni. Odafigyeltem, hogy ne keresztezzem a lábaimat nőiesen, ne tűrjem fel a pulcsim ujját, és ami a legfontosabb: még véletlenül se nézzek oldalra.
De még egy is éreztem, hogy valaki mellettem engem figyel. Már vagy tíz perce ezt csinálta, a tarkóm pedig pontosan akkor kezdett el bizseregni, amikor leült, de reménykedtem benne, hogy nem az, akire gondolok.
A kíváncsiság, mintha csak mögém állt volna, hogy két keze közé fogva elfordítsa a fejemet, arra késztetett, hogy felé nézzek. Ha az eszemre hallgattam volna, nem tettem volna meg, hiszen még csak véletlenül sem akartam, hogy bárki felismerjen, de nem bírtam tovább küzdeni, muszáj volt megtudnom, hogy tényleg tőle bizsereg-e a tarkóm.
Nem engem figyelt. Háttal ült a bárpultnak, térdén, vele szemben egy szűk ruhába öltözött lány ült. Hosszú, szőke haja elrejtette az arcát, amit Nathan vállára hajtott, bár fogadni mertem volna, hogy nem csak ott pihenteti a fejét, inkább a nyakát csókolgathatta, ami Nathant nem különösen izgatott. Egyik kezét a lány derekán, másik kezét pedig a poharán tartotta, amibe néha belekortyolt, de mindvégig előre bámult.
Már sokadszorra emelte szájához az üveget, amikor először pillantott rám. Elvörösödtem szégyenemben, nem tudtam, mióta figyeltem őket, de biztos, hogy nem csak egy illendő odatekintés volt.
Visszafordultam a bárpult felé, de még a szemem sarkából láttam, ahogy a lány lassan eltolja magától Nathant, és bizonytalan léptekkel, egy pohár vörösborral a kezében elsétál.
– Nem néztem volna ki belőled, hogy ilyen helyekre jársz – húzódott közelebb hozzám, miközben úgy helyezkedett, hogy szemben legyen velem. – Hozzád inkább egy könyvesboltot tudnék elképzelni. Talán egy mozit.
– Nem önszántamból jöttem – sóhajtottam, de nem néztem rá. Továbbra is a kólámmal szemeztem, ami lassan, de biztosan fogyott.
– Hát akkor?
– Celine-t kísérgetem – néztem felé. Az asztalon könyökölt, mintha tényleg érdekelte volna, hogy mit mondok. Jó vicc. – Fizet érte, hogy elkísérjem, különben anya nem engedte volna el. Félti, mert rossz társaságba keveredett. Elég ijesztőek.
– Először engem is annak tartottál.
Még mindig annak tartalak.
– Te nem valami szöszivel jöttél? – tereltem el a témát. – Tudod, hosszú lábak, műkörök, pár másodperce még a nyakadat csókolgatta.
– Mosdóba ment. – Elnéztem abba az irányba, amerre gondoltam, hogy a lány mehetett. Persze nem igazán az érdekelt, hogy merre van, csak el akartam szakítani a tekintetem Nathanről. – Szerintem arra vár, hogy utánamenjek.
Fúj. Még csak belegondolni is undorító volt, hogy mik folyhattak egy ilyen mosdóban. Még a saját házam fürdőszobájában is elég bizarr lett volna, hát még itt.
– Én tudod, kiktől félek? – szólalt meg újra, pár másodperc csend után. Kérdő szemekkel néztem rá. – Azoktól az új barátidtól, a hátsó asztalnál. A koreai csaj elég ijesztő.
Elmosolyodtam. Ritka alkalmak egyike volt, hogy nem mászkálnak tőle hangyák a tarkómon. Úgy tűnt, mintha a mosolyomtól felbátorodott volna, így folytatta.
– Na meg ott vannak azok a srácok is. Ha nem megyek el előbb, biztos, hogy kinyírnak. – Közelebb hajolt hozzám, éppen annyira, hogy a leheletét érezzem a fülemen. Arra számítottam, hogy valami oda nem illőt mond, amitől majd zavarba jövök, de nem így tett. – Ha tekintettel ölni lehetne, már rég halott lennék.
Persze a szöszi pont ezt a pillanatot választotta, hogy visszatérjen. Kínomban már majdnem felnevettem, ahogy a megmarkolta Nathan pólóját, és elhúzta mellőlem. Lángoló szemekkel nézett rám, majd egy csábos műmosolyt húzott az arcára, úgy hajolt oda hozzá. Az ajkát Nathanéhez érintette, aki bár nem reagált, nem is lökte el magától. Összeszorult a torkom.
– Rád vártam, de nem jöttél – szólt éppen olyan hangosan, hogy én is halljam. A szeme sarkából rám pillantott.
– Jobb társaságom volt.
Kellett neki néhány másodperc, mire felfogta, hogy kosarat kapott. A meglepettségtől hátrébb lépett, a bokája kibicsaklott a tűsarkújában, de hamar visszanyerte az egyensúlyát. Az arcán egyszerre jelentek meg a csalódottság, a düh és a féltékenység jelei. A kezében lévő vörösboros pohárra pillantott, amiben sajnos sokkal több ital volt, mint amennyinek kellett volna lennie.
Meglendítette a kezét. Mindkettőnket beterített az ital, ami befogta a fehér pólómat, de Nathanen alig hagyott nyomot. A nagyja rám jött, neki éppen hogy csak olyan lett a karja, ráadásul feketében volt, mint mindig, így nem látszott meg rajta.
 A környékünkön többen is felénk fordultak, én pedig éreztem, ahogy egészen a fülemig elvörösödök. Mielőtt felállhattam volna, a lány már megfordult, és méltóságteljesen rázva a csípőjét átvonult a terem másik oldalára.
Amikor már azt hittem, nem érezhetem magam kínosabban, meggyőződhettem az ellenkezőjéről. Pont úgy lettem leöntve, hogy a póló rám tapadt a mellemnél. Nem is tűnt volna fel, ha Nathan nem méregetett volna olyan feltűnően. Hosszú másodpercekig legeltette rajtam a szemét, amikor megfordultam, és anélkül, hogy összehúztam volna a cipzárt a pulcsimon – mentsük, ami menthető, a kedvenc pulcsim volt -, átvágtam a bámészkodó tömegen, és meg sem álltam a kijáratig.
Libabőrös lettem, ahogy odakint megcsapott a hideg levegő. A kabátom még mindig a ruhatárban volt, a cédulánk, amivel kiválthattam volna, Celine-nél maradt, akit ha kerestem volna, akkor se találtam volna meg egykönnyen.
Már éppen visszafordultam volna, amikor Nathan jelent meg mellettem. Az egyik kezét barátian a derekamra csúsztatta, majd óvatosan tolni kezdett. Lecövekelt a lábam, hiszen fogalmam sem volt, hova akar vinni.
– Komolyan mondom, ha nem mozdulsz meg – kezdett bele Nathan gorombán –, hagyom, hogy megfagyj.
Mielőtt döntöttem volna, körbepillantottam. Rengetegen voltak errefelé, és bár egy zavarba ejtő lehetőségen kívül más nem jutott eszembe, amivel felmelegíthetett volna, hagytam, hogy elvezessen a kocsijához. Furcsa módon bíztam benne. Alig ismertem magamra.
Kinyitotta előttem az anyósülés felöli ajtót, majd betessékelt, megkerülte az autót, és beült ő is. Az autó tágas, hatalmas légterű volt, így könnyen elfértünk egymás mellett, még akkor is, amikor középre mászott, hogy előhalásszon két pólót egy sporttáskából, ami egészen idáig a hátsó ülésen hevert.
Szétnéztem odabent. Több sporttáska is pihent hátul, és bár a legtöbb be volt húzva, sejtettem, hogy nem mind sportruházattal van tele.
– Te a kocsidban élsz? – kérdeztem, miközben a kezembe nyomott egy hosszú ujjú pólót.
– Néha.
Amint ezt kimondta, már emelte is a bortól alig elázott pólóját, hogy kibújjon belőle. El kellett volna fordulnom, de a látvány magával ragadott. Áthúzta a fején a felsőt, a karizmai megfeszültek a mozdulat közben, de sokkal inkább érdekesebb volt a mellkasa. Feszes mellizmok, kockás has, világos bőr. Igaza volt Celine-nek. Ez a srác egy Isten. Egy hátborzongató Isten.
– Ahelyett, hogy bámulsz, nem kezdenél el inkább öltözni?
Erővel kellett feljebb emelnem a tekintetemet, hogy fekete szemeibe nézhessek. Biztos voltam benne, hogy rákvörösre pirultam zavaromban. Rajtakapott, hogy bámultam. Kérdőn nézett rám, de még látszott rajta, hogy ideges.
– Ne less! – utasítottam.
Megemeltem magam, majd a két ülés között hátramásztam. Kínos érzés fogott el, ahogy háttal neki előre kellett hajolnom, így próbáltam minél gyorsabban túlesni az egészen.
Lehúztam magamról a pulcsimat, majd letettem az ülésre, és még egy pillantást vetettem Nathanre, mielőtt emelni kezdtem volna a pólómat. Már a hasamnál járt, amikor eszembe jutott, hogy nem is kell megfordulnia ahhoz, hogy lásson, csak a visszapillantóba kellett belenéznie.
Mielőtt folytattam volna a mozdulatot, belenéztem a tükörbe, és azt láttam, amire számítottam. Találkozott a tekintetünk, én pedig idegesen dobtam rá a pulcsimat a tükörre, éppen úgy, hogy az eltakarja az egészet, így nem láthatott semmit, ameddig fénysebességgel átvettem a felsőmet az övére.
Visszamásztam a helyemre, majd felvettem a pulcsimat. Nathan pólója nagy volt rám, bár azt nem láttam, hogy hosszban mekkora az eltérés, de nem kicsit lógott rajtam, így a pulóverem is elég kényelmetlennek bizonyult.
Nathan még mindig mosolyog. Gondolom akkor kezdhette el, amikor eltakartam a tükröt, mert hallottam, ahogy halkan felnevetett a próbálkozásom után.

Eligazgattam magamon a ruháját, majd a sajátomat összegyűrtem, és a szabad kezemmel a kilincsért nyúltam. Eszembe jutott a legutóbbi eset, amik a kocsijában voltam. Akkor még imádkoztam, hogy soha többet ne kelljen megismételnünk. Nem jött be

* Angolul a Dick a fiúk micsodáját is jelenti, de van ilyen név is. 
Kíváncsi vagyok a véleményetekre, remélem, hogy minél több megjegyzést kapok! :) Bármilyen (építő jellegű) kritikát szívesen fogadok. 

2015. június 14., vasárnap

1. fejezet

Mindenki felé fordult, amikor belépett a terembe.
Kirázott a hideg, ugyanúgy, ahogy a mellettem ülő nővéremet is. Egy talpig feketébe öltözött, fekete hajú, fekete szemű tökéletesség volt, szinte már természetfelettien vonzotta a tekinteteket. A hátunk mögött két lány – akiknek még három év alatt se tudtam megjegyezni a nevét –, összesúgott.
Nem nézelődött semerre, csak elindult a leghátsó, üres pad felé. Amikor elhaladt mellettünk, újra libabőrös lettem, és meg mertem volna esküdni rá, hogy láttam, ahogy megrándul az szája sarka. Megállt a pad mellett, ledobta a táskáját a földre, majd a fekete bakancsba bújtatott lábával az utat elzárva elkényelmesedett a széken. Többen is utána fordultak, így én is mertem követni a példájukat, hiszen egy új srác mindig különlegességnek számít.
Na, nem mintha csak azért bámultuk volna meg, mert új fiú volt. Szinte láttam, ahogy vibrál körülötte a levegő, és borsódzott tőle a hátam. Ahelyett, hogy olvadoztam volna, ahogy a nővérem tette mellettem – aki egyébként azzal a fél óra előnnyel nem is igazán számít a nővéremnek –, idegességemben inkább kihúztam magam. Aztán rám nézett, és rejtélyes mosolyra húzta a száját. A tekintetem a szemére vándorolt, azokra a kifejezéstelen, fekete szemekre, amiken még csak a napfény sem csillant meg. Olyan volt, mint egy halotté, semmi élet, semmi érzelem nem tükröződött róla, csak figyel téged, ameddig rá nem jössz, hogy talán nem is kéne tovább bámulnod.
Előre fordultam a székemben, majd oldalba böktem Celine-t, aki talán túlságosan is elmélyülten figyelte a hátborzongató jövevényt; a könyökére támaszkodott, a feje még így is majdnem a padon pihent, a szája tátva volt, szeme csillogott. Talán neki jutott az a csillogás is, ami az új srác szeméből hiányzott.
– Ne bámuld! – szóltam rá, mire felkapta a fejét. A pajkos fény eltűnt a szeméből, most már rám figyelt, de mielőtt még folytattam volna, egy pillanatra megint szemügyre vettem.
– Ugyan már, Luna! – Idegesen az ajkába harapott. – Tök cuki.
– Cuki? – kérdeztem vissza hitetlenkedve. A nővérem biztos, hogy nincs tisztában a szavak jelentésével. – Inkább hátborzongató.
– Csak azért, mert feketében van? Szerintem inkább dögös.
Oké, eddig cuki volt, újabban dögös.
A srácnak, akiről nem lehet eldönteni, hogy milyen jellemzőkkel lehet illetni, a tekintete lyukat égetett a tarkómba. Nem fordultam meg, legalább így meggyőzhettem magam róla, hogy csak képzelődöm.
– Téged bámul – szólalt meg hirtelen Celine, ezzel elhessegetve az utolsó reményemet is. – Te mázlista.
Ritka alkalmak egyike volt, amikor valaki nem az ikertestvéremet vette észre először. Ő volt a feltűnőbb, csinosabb, reggelente másfél órával előbb kelt fel, mint én, hogy időben elkészülhessen, amikor nekem elég volt legfeljebb fél óra, hogy összekapjam magam.
Meg is bántam, hogy reggel nem fordítottam több időt a készülődésre: elaludtam, ezért csak felkaptam valamit, ami először a kezembe akadt, és még csak a hajamat se fogtam össze. Egy utolsó tiszta póló feliratú felső volt rajtam – ami részben igaz is volt –, a cipőm alatt pedig felemás zoknik.
Reménykedve, hogy nem azért olyan rendkívüli a szeme, mert átlát a ruhámon, magam alá húztam a lábam, és a mérnöki pontossággal fordultam a tábla felé. Az ajtó a kémiatanár érkezésére hangos csapódással kinyílt, amire újra összerezzentem. Megsimítottam a tarkómat, de továbbra is éreztem a tekintetét magamon, így a hajamat a hátamra simítottam, hátha azzal tompíthatom a vérfagyasztó érzést.
– Bemutatom nektek az új diákot – kezdett bele Mr. Patrickson egy rövid köszönés után. – Nathan Hale, kérlek…
Nathan aprót emelt a kezén, ami egy félig befejezett intésnek tűnt, ezzel jelezve, hogy ő az említett, nem mintha nem tűnt volna fel eddig senkinek. Mr. Patrickson sértődött grimaszt vágott, egy bővebb bemutatkozásra számíthatott, és biztos, hogy mondani akart volna még valamit, de úgy nézett ki, az új fiú ezt nem tartotta túl jó ötletnek. Várt még egy kicsit, aztán amikor Nathan hosszú másodpercek után sem szólalt meg, folytatta.
– Hát rendben, ha nem akarsz mondani semmit – folytatta –, akkor kezdjük az órát.
Az égető érzés a nyakamban nem hagyott alább. Egész órán ott volt, ebből kifolyólag nem tudtam figyelni, a jegyzeteim is zavarosak lettek, és életemben nem írtam még ilyen csúnyán. A képletek félresikerültek, a tollaim legurultak a padomról, amikor éppen nem azon voltam, hogy figyelni próbáljak, az óra kattogását hallgattam, várva, hogy kicsöngessenek.
Talán túl hangosan is sóhajtottam fel, amikor megszólalt a csengő. Mindenki felém fordult, a tanár a mondat közepén hagyta abba a beszédet, látva, hogy én már rég a táskámat pakolom.
– Hova ilyen sietősen, Luna? Még nem fejeztem be.
– Elnézést kérek, Tanár úr – pattantam fel, miközben a vállamra kaptam vintage táskámat, amibe azelőtt fénysebességgel pakoltam be a cuccaimat. – Majd lemásolom, ígérem.
Azzal hosszú léptekkel elindultam az ajtó felé. Ahogy becsuktam magam mögött, a frusztráló érzés helyét egyből leheletnyi nyugalom vette át. Szükségem volt egy kis térre – bár a folyosók most sokkal zsúfoltabbak voltak, mint a terem –, meg kellett mosnom az arcom, mielőtt felrobbanok.
A mosdóban félve kerültem a tükröket. Régi fóbiám, hogy megpróbálok a lehető legkevesebbet nézni tükrökbe, nem mintha undorodnék magamtól, inkább attól, amit megláthatnék benne, ami valójában nincs ott. Bár nem emlékszem, honnan jöhetett ez a fóbia, hiszen sosem néztem horrorfilmeket.
Két kezemmel bevizeztem az arcomat, eközben összefröcsköltem a pólómat is, de még a nadrágomra is jutott. Idegesen tenyereltem a mosdókagyló szélére, nagy levegőt vettem, koncentráltam arra, hogy az utolsó nyomát is eltüntessem az érzésnek, amit azok a kifejezéstelen fekete szemek okoztak. Feltúrtam a táskámat egy hajgumiért, hogy barna hajamat felfoghassam a fejem tetejére, hogy ne tudjon az is tovább melegíteni.
A hátam mögött csobogni kezdett a víz, és mivel általában kerülöm az emberekkel való találkozást, így őrült tempóban indultam meg kifelé.
Kicsaptam az ajtót, és mielőtt körbenézhettem volna, máris nekimentem valakinek. Valakinek, aki tíz centivel magasabb nálam, és hihetetlen reflexei vannak. Még mielőtt szokás szerint elestem volna, két oldalt a karomnál fogva elkapott, és talpra állított. Leheletnyi hely volt köztem és a srác között, aki üres fekete szemekkel nézett le rám.
– Ó! – szólalt fel, mielőtt ténylegesen visszanyertem volna az egyensúlyomat. – Luna, igaz? – Bólintottam. – Te mindenhova így sietsz, vagy előlem menekülsz?
– Mindenhova – vágtam rá gyorsan, majd hátrébb léptem, mielőtt kezdett volna igazán kínossá válni a helyzet. – Nathan.
– Nem néz ki úgy, mintha rutinod lenne benne – mosolyodott el halványan, de bármennyire is élethű mosoly volt, nem ért el a szeméig. – Ha már így összefutottunk – Az utolsó szót úgy ejtette ki, hogy egyértelmű legyen, hogy én rohantam belé -, megmondanád, merre vannak az öltözők?
– A másik épületben – mondtam, de ő erre felvonta az egyik szemöldökét. Egyértelmű volt, hogy még csak azt sem tudta, hogy van még másik épülete az iskolának ezen kívül. – Végigmész azon a folyosón, ki az udvarra, és látni fogod. Az öltözők a bejárattól pár méterre.
– Aha. – Végignézett a tömött folyosón, és anélkül, hogy visszafordult volna felém, hozzátette: - Kösz.
Elindult, hosszú lépésekkel szlalomozott az emberek között, már csak egy feketébe öltözött alak volt a színes tömegben. A legtöbb diáknál magasabb volt, sokkal nagyobb is, de elég vékony, így könnyedén sétált végig a folyosón anélkül, hogy bárkinek nekiment volna.
– Nem szívesen – suttogtam, miután úgy éreztem, hogy eléggé távol van ahhoz, hogy ne hallja, de haladás közben hátrafordult, újra elővette azt a mindentudó mosolyt, amitől rákvörös lettem. Hallotta.


    Bármennyire is várta Celine és a lányok többsége, Nathan két napig nem jött iskolába. Ennek a két napnak az egyike volt a szülinapunk. Anyámék szokás szerint hatalmas vendégsereget hívtak össze, aminek nagy részét Celine barátai alkották, ezen kívül még néhány rokon, és persze udvariasságból a szomszédok is, akikkel az év másik háromszázhatvannégy napjában nem beszélünk.
Ahogy azt már előre sejtettem, a polcaim megteltek csokival. Mindig így történt. Celine barátai csak azért, hogy jó fejnek tűnjenek, hoznak nekem egy tábla csokit, amit az utolsó pillanatban kapnak ki a saját hűtőjükből, Celine-nek pedig egy rakás kacatot, amik mellett alig fér el a szobájában.
A szüleinktől megkaptam álmaim fényképezőjét, amivel majd kiélhetem magamból a művészi énemet, Celine pedig saját hitelkártyát kapott, amivel kiélheti plázacica énjét.
Amikor Nathan két nap kihagyás után csütörtökön újra eljött, nem is kellett felnéznem a jegyzeteimből, hogy rájöjjek, megint ott van. A tarkóm bizseregni kezdett, még úgy is, hogy egy pillanatig sejtelmem sem volt róla, hogy Ő egy teremben van velem. Reméltem, hogy nem engem bámul, hanem csak azért érzem meg a jelenlétét, mert olyan hátborzongató volt, de Celine bizonyosított róla, hogy ez nem így van. A mellettem lévő padból kezdett el bökdösni a tollával, amikor a tanár nekünk hátat fordítva írt a táblára.
– Megint téged néz – suttogta, miközben a lehető legközelebb hajolt hozzám. Közel volt ahhoz, hogy kiessen a padjából.  – Irigyellek.
– Biztos van rajtam valami furcsa – mondtam halkan, miközben csekkoltam, hogy a tanár nem fordult-e vissza. – Lehet az anyajegy a tarkómon.
– Nekem is ugyanolyan anyajegyem van a tarkómon, mint neked.
– De neked le van engedve a hajad – suttogtam.
– Hétfőn neked is le volt, és akkor is nézett.
– Nem igaz. – Hátrafordultam. Nathan ugyanúgy ült a székében, mint ahogyan pénteken tette, és ugyanúgy engem nézett, de most, ahogy felé fordultam, a táblára szegezte tekintetét. – Látod?
– Ugyan már, te is láttad, hogy csak azért fordult el, mert észrevetted – hisztizett. Kicsit talán túl hangos is volt, mert a tanár megfordult, és összevont szemekkel nézett ránk, majd egy hangos sóhaj után folytatta, amit elkezdett. Celine egy pillanat alatt visszahúzódott a helyére, és jegyzetelni kezdett. A tanár még magyarázott egy kicsit, majd folytatta a firkálást.
– Nagyon jó füle van az új srácnak, vigyázz – hajoltam oda hozzá most én. – Szerintem mindent hall abból, amit beszélünk.
– Egy igazi Isten, és még olyan hallása is van, mint egy sasnak – mondta öntelt mosollyal, kiemelve azt, hogy mennyire bejön neki. Megráztam a fejem.
– A sasoknak nincs jó hallása.
– A lényeget érted. – Elpirult, majd az órának szentelte a figyelmét. Követtem a példáját, miközben próbáltam kizárni azt a furcsa érzést, ami Nathan közelében kerülgetett. Nem sikerült.

Az iskola előtti lépcső második fokán ücsörögtem egyedül, miután már mindenki elszivárgott. Celine azt mondta, hogy tíz percet várjak rá, mielőtt elindulunk, de ez bő fél órára hízódott.
– Mehetünk? – kérdeztem, mielőtt még magyarázkodni kezdhetett volna. Megigazította a vállán a táskáját.
– Igazából azért jöttem, hogy szóljak, hogy ma csak később megyek haza – vette át a szót. Idegesen felsóhajtottam. Ezért vártam ennyit? – Van programom ma délutánra.
– És ezt nem tudtad még fél órával ezelőtt? – kérdeztem rá. Nálunk sosem volt tabu, hogy elmondjuk egymásnak, amit gondolunk.
– De, tudtam. Miért?
Megforgattam a szemem, és ma már sokadszorra felsóhajtottam. A nővéremnek legalább akkora volt az IQ-ja, mint egy marék szárított lepkének.
– Talán azért, mert fél órája rád várok.
– Bocsi. – Nem tűnt úgy, mintha valóban bánná. Teljesen hidegen hagyta. – Szólj otthon, oké?
– Szólok – mondtam, majd megnéztem a karórámat. Celine abban a pillanatban el is indult egy kisebb társaság felé, ami az iskola másik végénél várta.
A buszt már lekéstem. Egészen délután négyig járt, ami majdnem ajtóig vitt, majd két órával később, ami után még egy bő háromnegyed órát kellett volna sétálnom a buszmegállóból, ahol letesz – mellesleg sötétben, a város legveszélyesebb részén –, majd még rá egy óra múlva egy olyan, ami ugyanott tesz le, mint amelyik négykor.
Hátat fordítottam az iskolaépületnek, és elindultam a könyvtár felé. Volt még bő másfél órám.

Amikor észreveszed, hogy a könyvtár betegség miatt zárva van, rájössz, hogy sokkal hosszabb az út, mint ahogy azt te elképzelted. Aztán arra is rájössz, hogy a cipőd talpa gyorsabban kopik, mint kéne, de nem tudod rendesen felemelni a lábad, így tovább csoszogsz.
De a legrosszabb, amire rájöhetsz, hogy nem érsz el időben a következő buszmegállóig, ahova unalmadban elindultál, és sokkal gyorsabban sötétedik, mint ahogy azt te gondoltad.
A csillagok a városban még a legkevésbé sem világítják be az utcát. Nem csak hogy szakadt az eső, a városi levegő alapjáraton is megszűrte a csillagok fényét. A lámpák sem világítottak. Azokat már rég kilőtték a helyiek, remélhetőleg csúzlival, de ahogy elnéztem a környéket, akár valami sokkal ijesztőbbel is tehették.
Minden egyes apró zörgésre összerezzentem. Akárhányszor léptem egyet, a lábam alatt összetörtek a száraz falevelek, így minden egyes mozdulatomnál megijedtem, de sokkal kevésbé, mint amikor a távolból szűrődő dulakodás zaja jutott el hozzám.
A szemem sarkából láttam, hogy valami megmozdul egy kopasz bokor mögött az út szélén. Sietősebbre vettem a lépteimet – visszafordulni már nem tudtam -, és amikor a bokor mellé értem, egy csapzott macska szaladt át az út másik oldalára. Megugrottam, és majdnem felsikoltottam, de eszembe jutott, hogy a legkevésbé sem szerettem volna felkelteni a környékbeliek figyelmét.
Általában nem voltam babonás. Törtem már össze tükröt, öntöttem ki sót és ült már varjú az ablakom alatt, de sosem tartottam jelentőséget ennek. De most, hogy egy fekete macska futott át előttem, aggódni kezdtem, hogy nem tudom, melyik irány az, ami balszerencsét hoz. Reménykedtem, hogy nem az, amelyik felől a macska jött.
Nem sokkal messzebb egy utcalámpa pislákolt, így a lábaimat úgy kezdtem kapkodni, hogy már szinte futottam. A lámpa másik oldalán nem sokkal már ott volt a Pokolnegyed határa, ami a választóvonal volt a veszélyes és a biztonságos között. Még a rendőrök is csak ritkán lépték át a vonalat. Itt ők olyanok voltak, mint gazellák a vad oroszlánok között. Sosem szerették itt a zsarukat, errefelé még annyira sem, mint a város többi részében. A tizenhét éves, törékenynek tűnő lányokat viszont annál inkább kedvelték.
Az ilyen lányoknak, mint nekem, inkább úgy kellett volna döntenie, hogy hagyja az egészet a francba, és megvárja a buszt ott, ahol van. Persze nem akartam gyalog átkelni az egész Pokolnegyeden, de nem is akartam két órán keresztül kint ülni, ameddig a fenekem oda nem fagy egy padhoz. Csak el akartam sétálni néhány buszmegállóval lejjebb, ami mellett volt egy kis éjjel-nappali, ott venni magamnak egy péksüteményt, aztán kint halálra fagyni, ameddig a busz nem jön. Persze a megállók sokkal messzebb voltak annál, mint gondoltam, és nem volt elég időm arra, hogy egyikből a másikba érjek.
A telefonom már rég lemerült. Már akkor nem tudtam bekapcsolni, amikor Celine-re vártam a gimnázium előtt, már próbálkoztam azzal, hogy kiveszem az aksit, aztán visszateszem, de nem jött össze. Pénz nem volt nálam, azt a pár dolcsit elköltöttem a kajámra. Ezt vehetjük jónak is, hiszen nem tudnak itt mit tőlem ellopni. De a rosszabb az, hogyha nem tudom a figyelmüket elterelni azzal, hogy odaadom nekik a pénzem, hátha megnyugszanak, akkor ki tudja, mi kell majd nekik.
Meg kellett volna kerülnöm ezt a helyet, de az legalább még egy órát ráhúzott volna az útra. Nem gondoltam bele igazán, hogy milyen hátborzongató is ez a hely, sokkal inkább féltem a hideg novemberi levegőtől.
Még gyorsabban kezdtem szedni a lábaimat. Már csak alig kétpercnyi út volt köztem és a megkönnyebbülés között, egy kis sétálóutca, ami tele van ültetve bokrokkal, hogy ne lásson be senki, de a lényeg, hogy kijuthatsz belőle. Csak ez lebegett a szemeim előtt. Már csak két perc körbevéve veszett kutyákkal, veszélyes emberekkel, pénz és minden nélkül, egy helyen, ahová még a rendőröket se hívják ki, ha sikítasz.
– Nézzétek csak, mit találtam! – ordított fel egy idegen hang mögöttem. Furcsa dialektusa volt, alig tudtam rájönni, hogy mit is mondott, de a hangja elég szórakozott volt, hogy rájöjjek, rólam beszél.
Még az előbbieknél is gyorsabban kezdtem el szedni a lábaim. A táskám pattogott a hátamon, a bokám egy rossz lépésnél furcsán elbicsaklott, nem sok kellett hozzá, hogy elessek, de csak futottam tovább. Már elértem a pislákoló lámpát, nem volt már sok, amikor egyre hangosabban halottam a közeledő léptek zaját.
Az adrenalin szintem az egekbe szökött. Tudtam, hogy ha ki is érek, azon a pár méteren már nem fogják aggasztani magukat. De nem álltam meg. Nem állhattam meg.
De akkor már mindegy volt. Többen futottak utánam egyszerre – nekem legalább ezer lábnak tűnt –, és előnyben voltak hozzám képest.
Az erőfölény akkor bizonyosodott be igazán, amikor az egyik – aki valószínűleg figyelmeztette a többieket – elkapta a derekamat, és hátrarántott. Felsikoltottam. Teli torokból, színtiszta félelemből. Csapkodni kezdtem magam körül, de fogalmam sem volt, hogy mihez kezdhetnék. Bevált csel lett volna a lába közé rúgni, de háttal voltam neki, a vastag kabáton keresztül is éreztem, ahogy a hátam nekipréselődik.
Rögtönöznöm kellett. Hátravágtam a könyökömet, egyenesen a gyomrába, amitől elengedett, így szembe tudtam fordulni vele. A többiek lemaradtak mögötte. Már lendítettem volna a lábamat, amikor egy erős pofon leterített.
Először a fenekem, a könyököm majd a fejem ért földet. Az ájulás határán voltam. Felém térdelt, és összefogta a két csuklómat a testem előtt.
– Te aztán tüzes kislány vagy, cica – fröcsögte. Beszéd közben többször is leköpött, undorító, mocskos körmeit a karomba mélyesztette.
Újabb pofonra emelte a kezét, én pedig leszorítottam a szemem, várva a hatalmas csattanást az arcomon. Már abban is biztos voltam, hogy az elsőnek nyoma marad, nem is egy helyen, de a másodiktól még jobban rettegtem.
De a pofon nem jött. Bizonytalanul nyitottam ki a szemeim. A támadóm mögött egy magas, hasonlóan feketébe öltözött alak állt. A csuklóját szorította, mire ő hangosan felordított. A közeledők zaja alább maradt. Meghallották az üvöltését, ezért azonnal megtántorodtak.
A megmentőm szemébe néztem. Fekete kapucniját a fejére húzta, a fény éppen hogy csak ráesett az arcára, de én így is felismertem. Fekete, kifejezéstelen szemek, az arcába lógó kócos, fekete haj. Az új fiú.

Nem emlékszem, hogyan jutottunk ki onnan. Arra sem, hogy mi történt utána. Valószínűleg ezt hozta ki belőlem a sokkhelyzet, egyszerűen nem voltam képes visszahozni a képét annak, hogyan sikerült kettőnknek megmenekülni a helybéliek elől.
A következő pillanatban, amikor észhez kaptam, már Nathan kocsijában ültem az anyósülésen, a kabátom a hátsó ülésen pihent, rajtam ehelyett az ő kabátja volt, a lábamat az ölembe húztam és átkulcsoltam. A mi verandánk előtt álltunk. A kocsi már megállt, de a motor még mindig járt. Nathan vagy egész úton szótlanul vezetett, vagy csak nekem nem tűnt fel, amikor hozzám szólt.
– Honnan tudtad, hogy hol lakom? – kérdeztem rá, mielőtt levettem volna a kabátját, hogy visszacseréljem a sajátomra.
– Te mondtad. - Felém fordult, arcán egy gyengéd, bátorító mosoly pihent, miközben elvette tőlem a ruhadarabot.
– Mikor?
– Az előbb. Amikor beszálltunk a kocsiba.
Ha az előbb valóban akkor volt, amikor beszálltunk, akkor legalább tíz perc eltelt azóta, hiszen ennél kevesebb idő alatt biztos, hogy nem tettük meg azt a távot. Tíz perc az emlékezetemből.
– Nem kéne egyedül arrafelé mászkálnod – jegyezte meg. – Nem a legbiztonságosabb hely.
– Ezt eddig is tudtam – csattantam fel nem túl kedvesen. Megköszörültem a torkomat, és próbáltam udvariasabb lenni. – Nem tudtam máshogy hazajönni.
– Ha nem vagyok ott, nem jössz ki onnan, azt ugye tudod?
– Tudom – vágtam rá egyből. Ő mentett meg, bele se mertem gondolni, hogy milyen borzalmakat műveltek volna velem, ha ő nincs ott. – Köszönöm, tényleg.
– Megsérültél. – Kikapcsolta magát, és felém dőlt. Végigsimított a karomon, anélkül, hogy hozzáért volna a friss sebhez, majd a bedagadt államon, az arcomon és a felszakadt ajkamon. Libabőrös lettem az érintésétől. Újra átjárt az a bizsergés, amit délelőtt éreztem, de valahogy más volt. Sokkal intenzívebb.
– Majd lekezelem – nyúltam az ajtó felé, megragadtam a kilincset, hogy kiszállhassak. Bizonytalanul ért földet a lábam. Sosem éreztem még magam ennél gyengébbnek és elesettebbnek.
Kettőt léptem, mire Nathan mellettem termett. Hosszú lábaival nem jelentett neki problémát, hogy megtegye velem ezt a rövid távot az ajtóig, de ennek ellenére majdnem szóltam neki, hogy egyedül is megtalálom a bejáratot.
Viszont amikor szóra nyitottam a számat, nem jött ki egy hang sem a torkomon. Csak sétáltam mellette pár másodpercig, rémesen lassú tempóban, miközben a gondolataimat azzal tereltem el, hogy próbáltam megtippelni, mennyi lehet az idő. Egyik tippem se volt túl biztató.
Megálltam az ajtóban, a terasztető alatt, majd a villanykapcsolóért nyúltam, de egy rövid pillanattal azután, hogy felkapcsolt, ki is égett.
Az eső még inkább rázendített. A cseppek úgy folytak végig az ereszen, mint a könnycseppek a sérült arcomon, amiket már nem bírtam tovább magamban tartani.
Nathan közelebb lépett, hogy meleg kezével letörölhessen egy kósza könnycseppet az arcomról. Felsóhajtottam, majd folytattam a halk zokogást. A torkom összeszorult, szúrt az oldalam és rám jött a csuklás is, amit legtöbb esetben kínosnak éreztem volna, de most az volt a legkisebb gondom, hogy azon gondolkozzak, mennyire hozom magam gáz helyzetbe.
Két kezét a karomra simította, és gyengéden, bátorítóan megszorította, mintha meg akarna vigasztalni, de nem lenne elég biztos abban, hogy megölelhet-e, vagy inkább tartózkodjon.
Az ajtó olyan hirtelen csapódott ki, hogy oldalba lökte Nathant, aki meglepő módon semmit sem vesztett az egyensúlyából. Anyám dugta ki a fejét, majd amikor meglátott, először megkönnyebbülés futott át az arcán, majd mérges ábrázatot vett fel. Nathan egy pillanat alatt észbe kapott, és hátrébb lépett.
– Hol voltál ilyen sokáig? – csattant fel anyám, mielőtt kilépett volna a verandára. – Tudod te, mennyi az idő? A frászt hoztad ránk.
– Anya, én… - visszanyeltem a könnyeim, majd egy gyors mozdulattal megtöröltem az arcom.
Anya oldalra fordult, ekkor vette figyelembe a veranda másik oldalán álló Nathant, aki most karba font kézzel, a tetőt tartó oszlopnak lezseren nekitámaszkodva hallgatózott.
– Fiúzni voltál? – folytatta még hangosabban. Aggódni kezdtem amiatt, hogy ha így folytatja, meghallhatják a szomszédok.  – Luna, nálunk ez nem így me…
– Nem ott voltam, Anya.
– Én csak hazahoztam – mentegetőzött Nathan, de nem tűnt úgy, mintha anyámat meghatotta volna. Mindig is utálta a rosszfiúkat, és Nathan tökéletesen adta a rosszfiú kinézetet. Ha anyámnak is az volt az első benyomása róla, mint nekem, akkor nem volt sok reményem arra, hogy megússzam egy hét szobafogsággal. – Érdemes lenne megkérdeznie, hogy hol szedtem össze.
Elöntött a méreg. Az, akinek a legkevésbé akartam beszélni erről, az anyám volt, ő pedig egyből ki is kotyogta neki, hogy még csak véletlenül se úszhassam meg. Megint azzal a mindentudó mosollyal az arcán figyelte a reakciómat, ami nem éppen volt a legkellemesebb.
– Érdemes lenne befognod, Nathan!  - A hangom nem volt olyan magabiztos, mint azt szerettem volna, hogy legyen. Próbáltam elpalástolni azt az érzést, amit a kis kirándulásom hagyott magam után, eltakarni azokkal, amiket Nathan váltott ki belőlem. – Kérdezd csak meg Celine-t, ő tudni fogja, miért jöttem haza ilyen későn. Adnál nekünk két percet?
– Nem – vágta rá, majd rövid ideig közöttünk járt a tekintete. Halkan felsóhajtott, majd megrázta a fejét. – Na, jó, de nem többet! Az ajtó mögött várlak.
Miután anyám bezárta maga mögött az ajtót, karon ragadtam Nathant, és kihúztam anyám hallótávolságából.
– Hogy találtál meg?
– Éppen arra jártam – rántotta meg a vállát, és a zsebébe csúsztatta a kezét.
– És még te mondtad, hogy nem kéne arra járnom.
 Azt nem mondtam, hogy én nem járok arra. – Elővett egy doboz cigarettát a zsebéből, előszedett egy szál cigit és egy öngyújtót belőle, majd mielőtt folytatta volna, rágyújtott. – Ezért is ismerem annyira a környéket.
Ügyelve arra, hogy ne égessem meg magam, kitéptem a szájából a cigarettát, a földhöz vágtam és eltapostam.
– Tehát pont abban az utcában mászkáltál? – hitetlenkedtem. – Te is a tagja voltál annak a bandának?
Felnevetett. Úgy igazán, teljes szívből, némi iróniával a hangjában. Hátborzongató nevetés volt, kirázott tőle a hideg, és akaratom ellenére hátrébb léptem.
– Tudod, olyan fülem van, mint egy sasnak.
Tovább tartotta a széles vigyort, de a szeme továbbra is olyan volt, mint eddig. Mindent magába szívott, de nem adott vissza semmit.